Írok, mert boldoggá tesz, boldog vagyok, mert írok =)

A blogom elköltözött!

http://ayvilo.blog.neon.hu <- Az új cím. A költözés oka csak a komfortosabb blogolás lehetősége, mert a régi blogjaim is neonosok. :D

Üdv : Ayvii

Csak a szerelem/4

- Én magam sem fogom elhinni, amit most mondok, de azt hiszem a szívem mélyén megismerkedésünk kezdetétől fogva megfogott benned valami. Valami, ami tudatta velem, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek legtöbbször mutattad magad. És most, hogy ismerlek, most már biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem. Te vagy az egyetlen, aki tud a titkomról, és az egyetlen, aki ez által tudott segíteni nekem. Mindig mellettem állt, és áll. Be kell, hogy valljam, én is szeretlek! Végtelenül, és visszavonhatatlanul beléd bolondultam. - Daloltam el gondolataimat, érzéseimet a férfinak, akinek elhiszem, hogy nem mindenki olyan kegyetlen szörnyeteg, mint aki majdnem tönkretette az egész életem.

- Hát szeretsz? Egy pillanatra már azt hittem, hogy vége mindennek, hogy mindent elrontottam.

- Igen, szeretlek! - Mondtam, mire Tom felkapott, és forogni kezdtünk.

- Veled akarok lenni. Mindig. Kellesz nekem. Minden porcikám rád vágyik. - Kezdtünk el csókolózni a kert közepén, mindenféle gátlások nélkül.

- Én is veled akarok lenni. Ha teszel nekem egy ígéretet. - Néztem a férfira, akiről egész életemben álmodoztam, olyan tekintettel, amivel biztos kétségek közé ejtettem.Mivel nem válaszolt, ezért folytattam. - Maradjon meg a régi Tomból, hogy csak kimondja amit gondol. Cukormáz nélkül. - Mosolyogtam, amikor láttam, hogy a kérésem hallatán ellazulnak arcizmai.

- Jómagam is meglepődtem azon, ahogy elmondtam neked mindezt. Igaz, hogy nem rám vall. De kikívánkozott.

- Csss! Ne firtassuk. - Leheltem lágy csókot szerelmem ajkára.

Elköszöntünk egymástól, és bementem a házba. Próbáltam leplezni felettébb örömömet. A szobámban a húgocskám várt, valamiféle levelekbe merülve.

- Hát te?

- Ezt találtam. - Emelt fel egy papírlapot. az írás formájából egyből rájöttem, hogy mi az.

- Te kutakodtál a dolgaim között? - Dermedtem le, inkább az elfelejtett regény miatt, mint a húgom kíváncsiságától.

- Bocsi. Csak egy ruhádat akartam kölcsönkérni. De ez igen ígéretes, el kellene olvasnod. Már ha eddig nem tetted... Bár ahogy láttam Tomnak már szabad útja van.

- Ejnye már!

- Apa örülni fog, ha összeházasodtok, viszont annak, hogy semmi formalitást nem tartotok be, annak már kevésbé.

- Ez legyen a mi dolgunk. Még én sem tudom, hogy mi lesz. Ezeket pedig kérem. - Mutattam a lapokra.

- Ma eljön Erik. Már öt hónapja, hogy nem láttam. - Kezdett mesélni, miközben szedte össze a lapokat.

- Ne...Nem lehet... Kérlek húgom! Ígérd meg, hogy többet szóba sem állsz azzal a szörnyeteggel!

- Mi ütött beléd? Mi bajod Erikkel?

- Nem tudhatod... Nem is akartam elmondani. Azt hittem végleg elment, és nem jön vissza soha többet.

- Mit nem tudhatok? Ne zavarj már össze. Mondd el!

- Megerőszakolt. - Böktem ki.

- Nem lehet. Lisa! Mondd, hogy ez egy rossz álom... Nem... Drága nővérem!

- Bárcsak álom lenne... bárcsak!

- Akkor hát ezért van az, hogy Tomon kívül egy férfira sem tudsz ránézni? - Kérdezte, mire én csak bólintottam.

- Miért titkoltad el?

- Nem tudom. Így láttam jónak. Tőled is titoktartást kérnék.

- Tom tudja? - Kérdezgetett tovább.

- Igen.

Miután végighallgattam a húgom vigasztalását, lekísértem apánkhoz, közölni vele a döntéseinket. Persze mint vártam mindkét hír sokkolta. Az is, hogy szerelmes vagyok, és viszont szeretnek, de esküvőről nem beszéltünk, és az is, hogy a húgom nem akar hozzámenni Erikhez. Bár még nincsenek is eljegyezve. Épp hogy ismerkedtek. Ezen kezdtek el vitatkozni, így magukra hagytam őket.

Az ágyamon heverő teleírt lapok közül kiemeltem egyet, és olvasni kezdtem.

" Kedves Naplóm

A szomszéd telken él egy család, Washingtonék. Lisa, az idősebbik lány egy elbűvölő teremtés. Misztikus, kiismerhetetlen. Ha rá gondolok, olyanná válok, mint egy romantikus hős, ami pedig nem jellemző."

Amikor rájöttem, hogy ez Tom naplója, és a majdnem fél évvel ez előtti bálon adta oda testvére, Bill, nem olvastam tovább. Összeszedtem minden lapot, és az egyik lovunkkal elindultam a Kaulitz házhoz. Meglepetésemre éppen Tom nyitott ajtót, még csak nem is a házvezetőnő. Csókokkal köszöntöttük egymást. Bent, a nappaliban oda adtam a naplót a tulajdonosának.

- Azt hiszem ez a tiéd, és a tartalma csak rád tartozik. Nem tudom hogy került másodszor is hozzám, de úgy érzem nincs jogom elolvasni.

- Köszönöm. - Csak ennyit mondott, de ebből rájöttem, hogy akaratán kívül olvastam volna ki az élete eddigi részét.

Ahogy teltek a napok, a szüleimmel való viszonyom egyre inkább megromlott. Nem az a lány vagyok, Tom pedig nem az a férfi, akinek szent célja a házasság, az esküvő. Mi enélkül akarunk boldogok lenni együtt.

- Márpedig esküvő nélkül nem engedlek hozzá!

- Azt hiszem nincs szükségem az engedélyedre. - Szálltam először szembe ennyire jelentősen apámmal, ezzel kitagadtatva sajt magam a családból.

Amilyen gyorsan csak tudtam, Tomhoz siettem. Ismerte az apámat, tudta mennyire makacs, és önfejű. Szinte egyszerre gondoltuk ki, hogy magunk mögött hagyjuk az eddigi életünket, és elindulunk a nagy világba. A családomnak levelet írtunk, édesanyámnak, és húgomnak minden bocsánatunkat kifejezve, a Kaulitz családtól pedig személyesen búcsúztunk el. Ők elfogadták a nézeteinket, még ha őrültnek is tartották a terveinket. Nekivágtunk a világnak. Két fiatal, akik talán a változást hozhatják meg az emberek életébe.

The End

Tudom, kicsit talán túl happy end, és túl érzelmes. Talán egy kicsit szeretet hiányom van, és ezért lett ilyen, nem tudom. Ha túl elkapkodottnak ítélitek meg, bocsi, de nem akartam már tovább húzni. Én örülök, hogy befejeztem, még ha biztos is, hogy nem ez a legjobb írásom :D Gondolatban már dolgozom a következő történeten :D

Csak a szerelem/3

Igen régen írtam már :S Nem igen volt időm, se erőm, és a blogzónát is alaposan megvariálták :S De most itt egy új rész =)

A házunk kapujáig rohantam, ám ott megtorpantam. A szétszaggatott ruhámmal nem állíthattam be a szüleim elé. Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy szánjanak. Erre a szörnyű tettre nem derülhet fény. Megkerültem a házat, és felmásztam a jó öreg fűzfára, ami igen kedves szórakozó helyünk volt kicsi leány korunkban. A húgom szobája erkélyének mentén haladt végig egy vastagabb ág, ami szerencsére épp eléggé megtartott, így könnyen átlibbentem. Innen csak egy kisebb erőfeszítés volt az én szobám erkélye. Mély levegőt vettem, erőt merítve az éjszakai levegőből, és átmásztam.

Amilyen gyorsan csak tudtam a fürdőszobába rohantam. Minden maradék erőmmel azon voltam, hogy kimossam és lemossam magamról a mocskot. A kétségbeesésemet elnyomta a harag, és az elszántság. Nem sírtam, tudtam, hogy nem javítok azzal semmin. De megfogadtam magamnak, hogy mindenemmel azon leszek, hogy bosszút álljak. Oly annyira elszántam magam, hogy szinte lelki ismeret furdalásom volt. A tönkrement, újkorában még gyönyörű ruhámat elrejtettem a szekrényem zárható részébe. Megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal, amikor megtehetem, meg fogom semmisíteni. Miután megtisztultam, gyorsan ágyba bújtam, és próbáltam nem gondolkodni, sikertelenül. Akárhányszor becsuktam a szemem, mindig újra és újra lejátszódtak az események a fejemben. Újra éreztem a megaláztatást, a fájdalmat. Nem bírtam tovább, mint a záporeső, áradtak a könnyeim. Nem fogtam fel semmit, csak azt tudtam, hogy az este történeteiről senki, semmit nem tudhat meg. A sírás ringatott álomba.

Másnap a ház nyüzsgésére ébredtem fel. Ahogy az erőm engedte lebattyogtam a lépcsőn, és a nappali felé vettem az irányt. Ahogy leértem, rögtön meg is bántam, hogy elhagytam a szobám. A Kaulitz testvérekkel, a húgommal, és a szüleimmel találtam szembe magam. Kiszaladt a lábam alól a talaj, és minden elsötétült. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de már a szobámban ébredtem fel, legnagyobb meglepetésemre Tom Kaulitzal az ágyam szélén.

- Mi történt? - Motyogtam.

- Elájult. Úgy tűnik nincs hozzá szokva az esti bálokhoz, vagy a reggeli látogatókhoz.

- Vagy mindkettő. - Erőltettem mosolyt az arcomra. - Maga orvos?

- Végeztem orvosi tanulmányokat. Ezért is bízták a szülei a rám. Szeretném megvizsgálni a szívét, ha megengedi. - Hajolt fölém Tom, mire összerezzentem. - Ez nem fáj. Nyugodjon meg. Egy perc az egész. - Mondta kedvesen Tom, de nem tudtam lenyugodni.  Felhúztam a térdeim, és összegörnyedtem az ágyon, a tekintetemet a párnára szegezve. Magam sem értettem ezt a reakciót.

- Elisabeth! Én nem akarlak bántani. Mi a baj?

- Elnézését kérem.  Nem akartam ellenkezni. Nem tudom mi van velem.

- Érte valami bántalmazás az elmúlt időkben? - Kérdezte határozottan Tom Kaulitz, inkább gondos orvosként, mint fiatal férfiként, akivel tegnap táncoltam. Az elhangzottak után csak ledermedve bámultam ideiglenes orvosom szemébe. Nem mertem megszólalni. - Nekem elmondhatja,kérem. Nem adom tovább senkinek. Mint az orvosokat, engem is köt a titoktartás, még ha nem is lettem orvos.

Nem bírtam megszólalni, csak eleredtek a könnyeim. Az ágyon térdelve átöleltem Tomot, és könnyeimmel áztattam finom tapintású ruháját. Valahol legbelül undorodtam minden férfi élőlénytől, és mégis szükségem volt erre az ölelésre. A híres Kaulitz óvatosan, gyengéden kihúzódott az ölelésemből, és leült mellém. Nem mondott semmit, csak némán hallgattunk hosszú percekig, míg végül átölelt, ami nagyon jól esett.

- Bármiben segíthetek, csak szóljon. Mindig számíthat rám. Akár, mint orvos, akár mint barát.

- Köszönöm. - Néztem mélyen a szemébe, ezzel is hangsúlyozva  hálámat.

Ezen a napon talán egy életre szóló barátság köttetett.

=5 hónappal később=

- Úgysem kapsz el! - Futottam a támadóm elől, aki nem más, mint a húgom.

- Én akartam azt a könyvet olvasni! - Loholt utánam a drágám.

- Szép napot ifjú hölgy. - Jelent meg előttem Tom, akinek egy kicsit neki is szaladtam.

A karjaimban találtam magam, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a húgom kivegye a kezemből a könyvet, és elszaladjon.

- Ezt elvesztettem. - Szedtem össze magam, miután Tom talpra állított. - Pedig azt hittem nem ér utol. - Pukkadtam be egy pillanatra, majd újra mosolyra húzódott a szám, a látogatóm láttán. - Örülök, hogy itt vagy. - Üdvözöltem. Nem bírtuk sokáig a magázódást, még ha az is az illem.

- Jó látni, hogy ilyen boldog vagy. - Hajlította be a karját Tom, jelezve, hogy karoljak bele.

- Csak neked köszönhetem. Ha te nem lennél, talán véget vetettem volna az életemnek keserűségemben.

- Ugyan már, ne mondj ilyet. Erős lány vagy te. - Erre nem tudtam mit válaszolni. Pár perc néma sétálgatás után Tom törte meg a csendet. - Tudod... Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen közel kerülök egy lányhoz... egy nőhöz. Úgy értem... mint barát. Ez számomra annyira hihetetlen. Oly sok nő próbált már a közelembe férkőzni, mind csak a pénzre és az ismertségre pályázott. Be kell valljam, ennek megfelelően álltam én is hozzájuk. De, te olyan más vagy. Téged az sem érdekelne, ha én lennék az utolsó koldus a Földön.

- Igen, ez így igaz. - Kuncogtam egy kicsit. - Nem az számít mid van, milyen családból jöttél. Az számít, ami itt bent van. - Tettem a mellkasára a tenyerem, épp a szíve fölé. Éreztem minden egyes dobbanását. Csak álltunk így, egymással szemben.

- Úgy érzem eljött az ideje, hogy bevalljam, visszavonhatatlanul beléd szerettem. - Jelentette ki hirtelen Tom, amivel megint csak olyan helyzetbe hozott, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. - Megértem, ha ez most téged váratlanul érintett. Bocsáss meg, hogy így letámadtalak az érzéseimmel. - Mondta, de én továbbra sem szólaltam meg. Csak állt velem szemben, valami jelzésre várva.

Csak a szerelem/2

- Tessék. - Nyújtott felém valamit Bill. Pár másodperc múlva rajzolódott ki a szemem előtt a levél alakja, de addigra a kézbesítő eltűnt. Csak bámultam a kezemben tartott papírlapokat. Mint egy regény. Nem mertem beleolvasni. Valamiért féltem a tartalmától. A húgom keresésére indultam, hogy közöljem vele, hogy hazamegyek.

- Lisa! Miért nem táncolsz? Én olyan jól érzem magam. - Sugárzott a húgocskámról, hogy majd kicsattan a vidámságtól. Ez engem is jó érzéssel töltött el.

- Mi az oka boldogságodnak? Talán itt van Erik?

- Igen. - Eresztett el egy szolid mosolyt.

- Akkor jó szórakozást. Én hazamegyek. Nekem ennyi elég volt.

- Rendben, de ugye nem egyedül?

- Ami azt illeti...

- Nem, nem egyedül. - Teremt mellém Tom.

- Akkor megnyugodtam.Viszlát Lisa. - Köszönt el a húgom, és újra táncolni kezdett.

- Köszönöm, de egyedül is hazatalálok. Hiszen maga rendezte a bált, nem mehet csak úgy el. - Próbáltam kimenteni magam.

- Nem engedhetem, hogy egy ilyen ifjúhölgy egyedül sétáljon ilyen későn. - Nézett mélyen a szemembe Tom. Ilyenkor olyan érzésem olt, mint ha belém látna.

- Azt hiszem nem tudom meggyőzni. - Adtam fel, egyszerűen.

- Akkor indulhatunk? - Kérdezte, mire csak bólintottam.

Lassan sétáltunk, hiszen ráértünk. Hallgattuk a környezet zenéjét, és akarva, akaratlanul is összebújtunk. Ezt annak tudtam be, hogy igencsak lehűlt az idő.

- Nehéz magán kiigazodni. - Kezdett bele Tom.

- Ezt hogy érti? - Kérdeztem meglepetten.

- Az egyik pillanatban elutasító, a másikban pedig közel enged magához, és az igazi oldalát láthatom. Már ha mutatja egyáltalán az igazi oldalát.

- Ezt nem igazán értem. Miért engedném közel magamhoz?

- Azt hittem, hogy ma este pozitív jeleket küld felém. - Változott hirtelen az arca csalódottá.

- Elnézést, de azt hiszem innen egyedül megyek. - Mondtam, és nem vártam választ, elindultam.

Tom Kaulitz csak bámult utánam. Ledermedt. Mire a nyomomba eredt volna, már nem látott. Bár az út sehol nem ágazott el, én inkább átvágtam a kerteken. Le akartam vágni az utat. Ez volt életem legrosszabb döntése. Ki hitte volna, hogy egy magabiztos, fiatal, kitartó lány, mint én, egyszer így járhat. Mindezt azért, mert nem engedte, hogy ajtótól ajtóig kísérjék. Megijedt a hirtelen közeledéstől, amiben pedig utólag nézve igaza volt Tomnak.

Hangokat hallottam mindenfelől. Egyre szaporábban lépkedtem, már már futottam, de a hang követett.

- Várj már meg. Nem bántalak! - Szólt utánam egy ismerős hang. Nem tudtam beazonosítani, de kellően rám ijesztett ahhoz, hogy teljes erőmből szaladni kezdjek.

Egy kövön múlt, hogy elérjek a házunkig. Elestem, és nem bírtam felállni a fájdalomtól. Már csak azt éreztem, hogy súly nehezedik rám, és szinte letépi rólam a ruhát. Nem tudtam ellenkezni, teljesen sokkos állapotba kerültem. Fel sem fogtam, hogy mi történik. Csak az iszonyú fájdalomra emlékszem, és az arcra, amit akkor ismertem csak fel, amikor már ráncigált fel a földről, azzal biztatva, hogy minden rendben, és hogy ennek így kellett történnie. Ez az arc teljesen eltorzult, nem hasonlított az igazi valójára. Egy embert takar, de mégsem ugyan azt az embert. Jómagam is alig hittem a szememnek. A fájdalmamon eluralkodott a gyűlölet. A gyűlölet, ami ilyen rövid idő alatt ennyire megnőhet egy emberben. A legrosszabb dolog történt velem, ami nővel történhet. Alig hittem el, hogy az a mindig kedves és barátságos arc egy ilyen belsőt takar.

Folyt.köv.

Nem lett hosszú, de azért igyekeztem!

Kíváncsi vagyok a véleményekre, és hogy ki mit gondol, mi lesz a folytatás? Ki a tettes? Az események nem térnek ki minden apró részletre, de mindennek eljön a maga ideje! Igyekszem a folytatással!

Csak a szerelem/1

Drága olvasóim! Bocsássátok meg nekem a sok hiányosságot. A kórházban elkezdtem megírni egy füzetben a történetet. Éjjel, magányos óráimban alkottam :) Nincs kész, de amennyit eddig megírtam felteszem, mert nem szeretném, ha még plusz egy hétig várnotok kellene. Amúgy is suli, tanulás...

A történetről pedig annyit, hogy ígéretemhez hűen TH-s, de megpróbáltam egy olyan környezetet teremteni, ahol talán még nem szerepeltek a fiúk. Nem is TH-s, inkább Bill és Tom Kaulitz-os :P  Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Hangulatos nyár végi este volt. Másoknak.A tücskök örömtáncot jártak, a Nap épp lemenőben volt a hegyek felett. A Kaulitz házban tartandó bálra azonban még alig érkeztek meg a vendégek. A Kaulitz ikerpár igencsak népszerű volt, főleg egy ilyen kicsi faluban, mint a miénk. Ritka errefelé az ilyen kecses, jómódú, tisztelettudó férfi, így nem csoda, hogy minden hajadon ifjúhölgy megmutatkozik a mai estén."Meg kell becsülni az ilyen férfit" Hallottam mindig nagyanyám szavait. Isten nyugosztalja szegényt, amiért a nagy szája így elnémult. Arra is felhívta a figyelmem, hogy ha már kettő egykorú igencsak hasonló külsejű férfi lakik a szomszéd villában, esélyes lenne, hogy az egyikőjük feleségül vegyen. Ám én nem az a lány vagyok, aki az apja akaratán, a vagyonért házasodik. Nekem a szerelem kell. Ezt a gondolkodásmódot nehezen viselte el a családom, de makacs önfejűségem révén  nem adtam esélyt a választásra. Úgy akartam élni, ahogy az nekem jó.

Persze a bálra nem mondhattam nemet. Gondoltam ennyibe még nem halok bele. A húgom is velem tartott, bár őt inkább a polgármester fia, Erik Costov érdekelte. Így mindketten kilógtunk a bálozók sorából. Meg kell hagyni, az ikerpár igencsak kitett magáért. Mindig is adtak a megjelenésre, de eddig az estéig nem mutattam érdeklődést egyikőjük felé sem.

- Szép estét ifjú hölgy! - Köszönt rám Tom Kaulitz, ami igencsak váratlanul ért. Megszeppenve hajtottam fejet előtte, és legbelül azt reméltem, hogy nem az következik, hogy táncolni kér. Természetesen hiába minden reménykedés, a táncra való felkérés nem maradt el.

- Ha nem nemet mondanék. - Próbáltam illedelmesen menekülni.

- És ha azt mondom kegyednek, hogy baj? - Vonta fel a szemöldökét, ami meg kell mondjam kisfiússá tette az arcát.

Hirtelen olyan szavak jutottak eszembe, mint : ennivaló, bájos, aranyos. Nem tagadhatom, hogy belepirultam a gondolataimba. Át sem gondoltam, amit mondok, csak kicsúszott a számon, hogy igen.

- Mármint akkor mégis táncol velem? - Mosolygott.

- Mármint akkor mégis táncolok magával. - Tagoltam a szavakat, megszeppenésemben.

A következő pillanatban már a táncparkett közepe felé keringtünk. Akaratlanul is körbenéztem, és lesütött szemmel vettem tudomásul, hogy mindenki minket néz. Vegyes érzelmek öntöttek el, az egyik felem önfeledt boldog volt, míg a másik fejvesztve menekült volna ebből a helyzetből. Nem értettem mi ez, alig ismertem magamra. Az est úgy hozta, hogy Tomot nem láttam többet, viszont testvérét, Billt annál inkább. Folyton folyvást belebotlottam, bármerre jártam. Mintha szándékosan követett volna. Már kissé féltem is, és igyekeztem társaságban maradni. Lehet eltúloztam a dolgot, de fő az óvatosság. Később kimentem a teraszra, szükségem volt egy kis friss levegőre.Senki nem volt kint rajtam kívül, amin nem is csodálkoztam, mivel eléggé lehűlt a levegő.

- Nem fázik a kisasszony idekint ilyen későn? - Hallottam egy ismerős hangot, elmosolyodtam, és megfordultam, de a hirtelen jött mosoly hirtelen el is tűnt.

- Nem fázok. Ki lehet bírni. - Válaszoltam ridegen.

- Bill Kaulitz vagyok. Tiszteletem a hölgynek.

- Tudom, hogy ki maga. - Fordultam az udvar felé, és a korlátra nehezedtem.

- Ön be sem mutatkozik? - Lépett mellém Tom kevésbé szimpatikus ikertestvére.

- Elisabeth Washington vagyok.

- Lisa. Milyen szép név. Esetleg táncolna velem Lisa? - Fordított magával szembe Bill.

- Sajnálom, de nagyon fáj a lábam. Ha nem baj ezt kihagynám.

- Az öcsémmel eltáncolta minden erejét? - Mosolygott Bill. - Na de nem is ezért követtem magát ilyen feltűnően egész este.

- Mégis mit akar? - Kérdeztem, kellően modortalanul.

Nézzétek el!

Sziasztok! Bocsi, hogy nincs rész, de nincs elég időm mindenre. Elkezdtem írni, részletekben fel is akartam már tenni, de kórházban voltam, pótolnom kell, és kicsit túlhajszoltam magam, így mire a blogra jutna a sor hulla vagyok. Igyekszem írogatni, de ne haragudjatok, ha egy darabig nem jelentkezem résszel.

Megértéseteket előre is köszönöm! Ayvi

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../4

Megígértem, itt is a folytatás =) Kíváncsi vagyok a véleményekre.

- Ő biztosan nem az, nem tenne velem ilyet. Nem jönne össze mással. Engem szeret. – Hallottam egy férfihangot. Biztos voltam benne, hogy nem Victort.

- De könyörgöm! Az már több mint 15 éve volt. – Szólalt meg a főnököm is.

- Nem. Nem tenné velem ezt.

- Oké, akkor tegyük fel, hogy nem ő az. De Ben! Gondolj bele… 15 év nagyon hosszú idő…

Ben? Te jó isten. Nem, nem lehet, hogy ő az. Amikor meghallottam a nevet úgy éreztem, mint ha megállna a szívem. Az ösztönök átvették az irányítást, és a kilincsre tettem a kezem. Gondolkodni sem volt időm, mert benyitottam.

- Ricky! – Dermedt le Victor. – A francba… elfelejtettem, hogy hívattalak…Ben… bocs.

- Mi a fene folyik itt? – Akadtam ki.

Ben háttal állt nekem, úgy beszélt Victorral, de amikor meghallotta a hangom megfordult. Egymás szemébe néztünk, és abban a pillanatban, ahogy összeért a pillantásunk felismertem. Ő az, nem kétség.

- Ööö… Én azt hiszem, kimegyek. – Próbált menekülni Victor.

- Nem mész te sehová. – Állítottam meg a kezemet oldalra kinyújtva, mire egy lépést hátrált.

- Nézd Ricky! Ben riporter. Egy üzleti megbeszélésen ismertem meg körülbelül négy éve. Nemrég meséltem neki rólad, mint igazán tehetséges fotósról, és amikor meghallotta a neved azonnal érdeklődni kezdett. Elmesélte a történet, én pedig segíteni akartam. Ez történt. Nem akartam rosszat… Elmehetek? – Kérdezte. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki meg akarja magyarázni, hogy az egész nem is úgy volt, ahogy látszik. Jelezve, hogy felőlem menjen, leengedtem a karom.

- Ricky… - Nézett rám Ben, hatalmas szemekkel.

- Miért? – Csak ennyit tudtam kinyögni, ezt is nehezen.

- Én nem akartam elköltözni…Én…

- Csak te és te és te… Azt hiszed, csak te létezel a világon? Otthagytál 15 évesen, terhesen! – Mondtam, szinte suttogva, a könnyeimmel küszködve. Nem akartam kiabálni.

- A szüleimnek fontos volt a költözés. Gyerek voltam Ricky.

- Ahogy én is! Gyerek voltam, és terhes. TŐLED! – Mutattam rá.

- Ezt már nem tudom visszacsinálni. De bocsáss meg. Megígérem, hogy megpróbálom helyrehozni.

- Ezt már nem tudod helyrehozni. Nem tudunk visszamenni az időben. Nem tudjuk időben elmondani a szülőknek a helyzetet. Nem tudjuk visszacsinálni a gyereket. Megígéred?Ez nevetséges. – Kezdtem felemelni a hangom. Azt is megígérted. hogy vigyázni fogsz rám. Azt is megígérted, hogy mindig mellettem leszel. Aztán egyik napról a másikra elmentél. Csak a kocsitok motorját hallottam. ez az egyetlen emlék maradt meg. Azt hittem meghalok. Nem tudod elképzelni, hogy hányszor megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. Meg akartam halni érted? Meg akartam halni, és MIATTAD! – Kiabáltam. Tönkre tetted az életem. – Léptem közelebb, és letöröltem a könnyeimet. Miért tetted ezt? Miért? Miért? Miért? – Kezdtem el verni a mellkasát, miközben zokogtam. Miért? – Suttogtam, elhaló hangon, és nekidőltem Bennek, aki úgy tűrte a hisztimet, mint egy szobor. Lecsúsztam a földre, és csak sírtam.

- Csss! Ricky kérlek, nyugodj meg. – Guggolt le mellém Ben, és átkarolt. Nem tiltakoztam, mert ha akartam volna sem tudtam, és igazából nem is akartam.

Hozzábújtam a fiúhoz, aki már felnőtt férfi, aki a gyerekemnek az apja. Akit életem szerelmének hittem, és hiszek. Akit nem tudok gyűlölni, bármennyire is szeretnék. Nem gyűlöletet éreztem, inkább csalódást. Úgy éreztem, mint ha cserbenhagytak volna. És 15 év után újra felbukkan az életemben. Miért? Talán tényleg fontos vagyok neki. Talán Erik is fontos neki. Amikor egy kicsit lecsendesült a zokogásom, felemeltem a fejem az öléből, és a szemébe néztem.

- Miért költöztél a szomszédomba?

- Az minden vágyam, hogy a családommal lehessek. – Ben.

- 15 év után? És eddig?

- Kerestelek. El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat kerestelek. A szüleid elküldtek. Látni sem akartak. Az én szüleim pedig kitagadtak, amikor megtudták, hogy 15 évesen teherbe ejtettelek.  Senki nem volt a segítségemre, de én nem adtam fel. 15 hosszú év alatt sem lankadt le a szerelmem, amit irántad érzek. Amikor megismertem Victort, akkor még nem tudtam, hogy te neki dolgozol. Párizsban éltem, és vele is szinte csak a konferenciákon találkoztam. Aztán a főnököm fotóst keresett,  és ekkor hallottam meg a neved. Elmeséltem Victornak a történetet, és nagy nehezen meggyőztem, hogy segítsen. Aztán láttalak azzal a férfival csókolózni. Azt hittem belehalok. Te már mást szeretsz, és ezt el kell fogadnom. – Mondta, a végén elfordítva az arcát.

Egy kicsit mosolyra húzódott a szám. Felültem, hogy közelebb tudjak hozzá hajolni, és megcsókoltam. Nem bírtam tovább ellenállni. Ebben a csókban benne volt 15 év magány, 15 év szerelem, fájdalom, hiány.

- Akit akkor este láttál, az egy hülye majom. Csak a fiam miatt viseltem el, mert annak a lánynak a testőre, aki tetszik Eriknek. – Mondtam, miután szóhoz bírtam jutni.

- A fiunk. – Csillant meg egy könnycsepp Ben szemében. – Erik… Mindig is így szeretted volna hívni a fiad. Remélem lesz esélyem, hogy megismerjem. Mert azt megértem, ha nem bocsátasz meg, de remélem, nem akarod még pokolibbá tenni az életem. – Magyaráztam, mire elnevettem magam.  – Mit nevetsz? – Nézett rám értetlenül.

- Ja, semmi… csak tudod én viccből megcsókolok embereket… Az előbbi is egy vicc volt. – Mondtam, még mindig mosolyogva, és újra megcsókoltam. – Szeretlek Ben. Nem tudok rád haragudni, ha akarnék, sem menne. És ha ezek után megfordulna a fejedben, hogy nem velem jössz haza, és hogy nem maradsz velünk, akkor én nem is tudom, mit csinálnék.

- Ricky… - Láttam a meglepettséget az arcán. – Szeretlek. Annyira szeretlek! Nem győzném ismételni, hogy mennyire megbántam, amit tettem. Nem győzöm kérni, hogy bocsáss meg.

- Csss! – Tettem a mutató ujjam Ben szájára. Van egy fiad, aki szerintem igazán meg szeretné ismerni az új szomszédot. – Mondtam, és újra megcsókoltam Bent.

Bármennyire összetörte 15 évvel ezelőtt a szívem, én akkor sem tudok rá haragudni. Amit ennyi éven át érezem, az nem gyűlölet. Legbelül mindig arra vártam, hogy ha csengetnek, és ajtót nyitok, akkor ő fog velem szemben állni. Életem legnagyobb hibáját követném el magammal és a fiammal szemben, ha most elküldeném.

Így boldog családunk lehet. Hazaköltöztünk Londonba, a szüleim, és Erik nagy örömére. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy a ház amit kinéztünk, épp Selenáék szomszédságában van. Senki sem tudhatja, hogy mit hoz a jövő, de a nagy nehezen összehozott családunkat nem teheti tönkre semmi és senki. Mindennel együtt nézünk farkasszemet. Mint egy igazi család. Szerencsére Erik nagyon jóban van az apjával, és nem viselte meg, hogy hirtelen felbukkant. Én pedig boldog vagyok, hogy képes voltam túllépni a fájdalmamon. Ha valakit szeretsz, és ő viszont szeret, akkor bocsáss meg neki, mert nem csak az ő boldogságát, de a sajátodat is tönkreteheted, ha veszni hagyod a szeretetet.

Ezzel vége ennek a történetnek. Remélem valamennyire tanulságos, és azt is, hogy tetszett. Már dolgozom a következő történeten, remélem nem lesznek olyan zűrös napjaim, mint amik mögöttem vannak. Bár nemsokára suli =) De nem akarom elhanyagolni az olvasóimat :)

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../3

Sziasztok! Már másnap hozni akartam a folytatást, csak nem úgy jöttek össze a dolgok…Viszont most itt a következő rész. Jó olvasást!

Még az étel felénél sem tartottunk, amikor Erik felhozta, hogy kicsit elmennek sétálni. A majom, az az a testőr csúnyán nézett, mire azonnal közöltem vele, hogy Erik nagyon megbízható fiú, és vigyázni fog Selenára. Nagy nehezen belement, így kettesben maradtam a testőr majommal. Kicsit be voltam rezelve, mert 10 éve nem voltam egy férfival sem úgymond randin, akkor is csak megpróbáltam, hogy hátha menne, mondván nem kéne egyedül élnem, de nem jött össze. Ben túl mély nyomot hagyott. És már megint Ben… Kevesebbet kellene rá gondolnom.

- Szóval maga testőr…

- Igen. – Eresztett meg egy mosolyt a majom.

- Elnézést, de hogy is hívják? Nem hallottam jól, amikor bemutatkozott.

- Juan vagyok. Maga pedig Ricky igaz?

- Igen, igaz. – Erőltettem mosolyt az arcomra.

- Lehetne, hogy tegeződjünk? – Kérdezte, és levette a zakóját, a testőr szereppel együtt.

- Persze. – Mondtam egyből, mert utálok magázódni. - És miért kell Selenára vigyázni? - Kíváncsiskodtam

- Az apja elég pénzes ember…

- Ez mindent megmagyaráz. – Vágtam közbe, jelezve, hogy nem érdekel a többi.

Elfogyasztottuk a desszertet, és vártuk vissza a fiamat, és Selenát.

(Erik és Selena, Erik szemszöge)

- Szép hely ez a Párizs… Köszi, hogy segítettél egy kis időre megszabadulni a testőrtől.

- Igazán nincs mit. – Mosolyogtam. – Fázol?  Kérdeztem, mert láttam, hogy Selena a karját dörzsölgeti.

- Egy kicsit…

- Várj csak…Tessék. – Terítettem a vállára a pulcsim.

- Köszi. – Pirult el, ami melegséggel öntötte el a szívem.

- Gyakran jársz Párizsban?

- Csak ha az apámnak épp itt van munkája. Egyébként Londonban lakunk.

- Én is…akarom mondani mielőtt megszülettem anya is ott lakott.

- Miért ment el? – Kérdeztem.

- Ez nagyon hosszú történet, és szerintem ideje lenne visszamenni. Nehogy aggódjanak.

- Oké, de ígérd meg, hogy egyszer elmeséled.

- Megígérem. – Tettem a szívemre a kezem.

(Újra az étteremben)

- Ideje volt már ifjú hölgy, hogy visszajöjjenek. – Mondta a testőr, és intett a pincérnek.

Hagytam, hogy mindent ő fizessen. Megteheti… Oké, lehet, hogy egy kicsit szemétség, de ha már van rá lehetőség, akkor miért ne?Viszont akkor megfájdult a szívem, amikor láttam Eriket és Selenát elbúcsúzni egymástól.

- Nagyon remélem, hogy még találkozunk. – Mondta Erik Selenának. Meghatott, ahogy mélyen egymás szemébe néztek.

- Én is remélem. Örülök, hogy megismertelek. – Adott Selena egy puszit Erik arcára.

Fiatalok… Gondoltam magamban. Csak mosolyogni tudtam. Jó érzés látni őket. Emlékszem rá, amikor én voltam fiatal. Ezért is nem tartom pórázon Eriket. Persze arra vigyázni fogok, hogy ő nehogy elrontson bármit is.

Ez a pár nap iszonyú gyorsan eltelt Párizsban. Szerencsére csak kétszer kellett Juannal vacsoráznom. Nem annyira jön be a fickó. Sajnos felajánlotta, hogy hazavisz bennünket, bár ezzel jó nagy kitérőt tesz. London és Amerika. Azért nem mindegy.  Selenáért másik testőr jött, így ő nem tartott velünk. Erik az egész utat csendben töltötte. Juan volt a büntetés azért, hogy Selena nincs itt. Már a hideg is kirázott a fickótól, és még azt sem tudtam megcsinálni, hogy alvást színlelek, mert nem hagyott „elaludni”.

Csakhamar hazaértünk. Persze hagyni kellett, hogy a csomagokat Juan pakolja ki, és vigye be a házba, és ezek után is benyavalyogta magát. Nem tudtam mit tenni, mint hogy megkínáltam teával. Nem kért, mert csak kávét iszik, azzal viszont nem szolgálhattam. Még egy fél órát beszélgettünk, és végre eljött a búcsúzás ideje. Azért voltam olyan rendes, és kikísértem.

- Kösz, hogy elkísért. – Próbáltam rendes lenni.

- Igazán nincs mit, szívesen tettem. Örültem a jó társaságnak.

~Én kevésbé… -Gondoltam magamban.

- Akkor, viszlát! – Mondtam, és meg akartam fordulni, de Juan megfogta a karom, amin meglepődtem. Nem volt erőszakos, csak váratlanul ért. És egyszer csak megcsókolt. Én levegőhöz is alig jutottam. Fel sem fogtam, hogy mi történik. Aztán végre elengedett. Egy szót sem szóltam, megfordultam, és becsuktam magam után az ajtót.

Kinéztem az ablakon, de Juan már nem volt a házunk előtt. Nem tudom milyen megfontolásból, de kinéztem a teraszra is. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor láttam, hogy tényleg nincs már itt senki. Viszont szemet szúrt a szomszédom, aki úgy bámult, mint ha valami horrort nézne. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni az arcát. Észrevette, hogy nézem, és lebukott. Mint ha szomorúságot láttam volna az arcán. Bementem a fiamhoz, és próbáltam megvigasztalni.

- Mit szólnál, ha elmennénk Londonba? Valamelyik szünetben. A nagyszüleid úgyis hiányolnak.

- Komolyan mondod?

- A lehető legkomolyabban. Tudom milyen az, ha elszakítanak valakitől, akit szeretünk.

- Köszi anya. – Ölelt meg Erik.

- De ígérd meg, hogy nem bántod meg!

- Megígérem anya!

- Ideje aludni. Jó éjt. – Vonultam el a hálószobámba.

Nem gondolkodtam Juanon, viszont reméltem, hogy többet nem kell látnom. A szomszédom jobban érdekelt. Elképzelésem sem volt, hogy miért érdeklek egy vad idegent. Próbáltam minél hamarabb kikapcsolni, mert másnap már munkába kell mennem.

Reggel éreztem, hogy bírnék még aludni. Amolyan „csak még 5 perc” érzésem volt. Megittam a szokásos reggeli teám, elköszöntem Eriktől, és indultam is.

- Ricky a főnök beszélni akar veled. – Mondta July a recepciós lány.

- Mit akarhat?

- Nem tudom. – Vonta meg a vállát.

- Biztos rossz éjszakája volt. – Jegyeztem meg elgondolkodva, mire July kuncogni kezdett. – Jó munkát. – Mosolyogtam rá bíztatóan, és beléptem a főnök irodája felé vezető folyosóra.

Az ajtó előtt ledermedtem. Hallottam, ahogy a főnök valakivel vitázik. Talán rám is ez vár? Egy kicsit megijedtem.

Délután hozom a befejező részt. Ezt most biztosra ígérem =)! :D

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../2

Declan Galbraith-Love Of My Life(katt) Nagyon szeretem ezt a számot. Persze Declan nem az eredeti előadó, talán közel sem áll Freddie Mercury-hoz, viszont én Declantől hallottam először, és beleszerettem ebbe a számba. =) Tegnap Hientől és Serbán Attilátó hallhattam élőben, és már nem bírtam a könnyeimmel J

És itt a történet folytatása. Jó olvasást!

Még egy hét volt az utazásig, de Erik már tűkön ült. Nagyon örült, hogy végül vele tartok. Bár lehet, hogy a suliból így kivett szabadság dobta fel ennyire a kedvét. Nekem még volt pár elintéznivalóm, többek közt szabit kérnem a főnökömtől, aki igazán jó fej, de szabadságot nem szeret osztogatni. Ezért is jött jól egy sztárfotózás Párizsban. Ez megkönnyítette Victor helyzetét. „Plusz egy két nap nem a világ vége.” – Mondta mosolyogva, mire én majdnem a nyakába ugrottam, de szerencsére kapcsoltam, hogy a főnököm, és ez igazán nagy hülyeség lenne.

Hamar eljött az utazás napja. A csomagok már a nappaliban, mi pedig utazásra készen. Hét nap, hat éjszaka Párizsban. Azért nem semmi. Ami pedig Bent illeti nem izgattam magam miatta, hiszen Franciaország nem csak Párizsból áll, így nem sok esélyét láttam, hogy véletlenül összefutnánk. Bár lehet, hogy a szívem mélyén nagyon is ezt szerettem volna.

- Mi ez a furgon itt a szomszédban? – Kérdeztem Bent, miközben épp cipeltük ki a bőröndöket a taxihoz.

- Az új szomszéd, vagyis csak a bútorai, ő csak késő délután ér ide.

- Honnan tudsz ennyi mindent?

- Elfelejtettem szólni, dobtak be egy értesítőt a postaládába. – Nyomott Erik a kezembe egy gondosan összehajtogatott papírt.

„ Kedves szomszédom!

Örömmel várom ma este nyolckor önt és kedves családját egy vacsorára nálam. Szeretnék beilleszkedni, és gondoltam jó ötlet lenne egy vacsi a szomszédokkal. Remélem, számíthatok magukra.”

Az első kérdés, ami eszembe jutott az volt, hogy vajon a többi szomszéd is kapott ilyet, vagy csak mi?

- Erre mi nem megyünk el. – Tettem le az asztalra a papírt. – Szerinted válaszolnunk kellene rá? – Kérdeztem Eriket.

- Már megtettem anya. Megírtam, hogy elutazunk, és csak egy hét múlva jövünk haza.

- Olyan okos fiam van. – Sóhajtottam, és mosolyogni kezdtem.

- Az anyjára ütött nem? – Kérdezte Erik.

- Mindenképp. – Nevettünk együtt.

Megvártuk, hogy a sofőr bepakoljon a csomagtartóba minden bőröndünket, és csakhamar a reptér felé vettük az irányt. A repülőre hamar felkerültünk, és el is indultunk időben. Pár óra, és Párizsban vagyunk. Úgy terveztem, hogy legalább az út felét átalszom, de nem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni. Helyette rejtvényt fejtettem. Szinte egy egész újságot kivégeztem már, amikor Erik felébredt.

- Anya te nem is aludtál? – Kérdezte, miközben a szemét dörzsölte.

- Nem tudtam. Elszoktam a repülőzéstől. Te viszont aludtál helyettem is. Már mindjárt ott vagyunk.

- Az klassz. – Nézett ki az ablakon Erik.

Miután elfoglaltuk a szállást, városnéző körútra indultunk. Nagyon jól esett, hogy a fiam szerette volna, ha vele tartok. Nem hinném, hogy sok 15 éves hívná el az édesanyját, ha megnyerne egy ilyen utazást.

- Tudsz valamit Párizsról? – Kérdeztem, mivel nekem sejtelmem sem volt, hogy merre járhatunk.

- Igen. Azt, hogy itt egy remek cukrászda. – Fordult balra, én meg csak mosolyogva bámultam.

A cukrászda tényleg remek volt. Isteni fagyijuk van. A nap további részében csak csodálkozva bámultam a fiamat, aki úgy mozgott ebben az idegen városban, mintha otthon lenne. Csak óvatos léptekkel követtem őt, és hallgattam Párizs különlegességeinek a történetét.
Másnap a fotózás ideje alatt Eriket elengettem egyedül, bár nehezemre esett, de bíztam benne, hogy tud magára vigyázni. Nem tévedtem, hisz a munkám végén taxival várt a stúdió előtt.

- Ma egy híres étterembe megyünk. – Jelentette ki, ami inkább parancsnak hangzott, mint felajánlásnak.

- Bízok az ízlésedben. – Adtam tudtára, hogy benne vagyok.

Jó, lehet néha túlságosan hagyom, hogy a fiam uralkodjon felettem, de nem tehetek róla, hiába a kor, én legbelül még gyereknek érzem magam, és ezt a kiruccanást inkább egy izgalmas, bulizós kirándulásnak tartom, és inkább úgy érzem magam, mint ha Erik nagyon jó barátja lennék, nem pedig az édesanyja. Jó persze vannak határok, de hol van olyan írott szabály, hogy minden szülő legyen befásult? Én még nem láttam, és eddig jól megéltünk így. Ez után is menni fog.

Ez alatt Amerikéban ( a szomszéd szemszöge )

Miután megtaláltam a póstaládában a kis levelet, kicsit elszomorodtam. Ennyi mindent kockáztatok, és közben az sem biztos, hogy volt értelme, ráadásul várnom kell egy hetet.
Az első dolog, ami eszembe jutott, az, hogy felhívjam Victort.

- Szia!

- Azt hiszem sejtem, hogy miért hívsz… Bocs, nem tudtam előre. Már úton voltál, amikor Ricky szabadságot kért, és volt egy munka Párizsban, nem mondhattam nemet.

- Párizsban? Nem mondod!

- Bocs!

- Azonnal utánuk megyek.

- Nem tartom jó ötletnek, szerintem várd meg, amíg hazaérnek.

- Mégis miért? – Kérdeztem értetlenül.

- Nem tudom… Csak VÁRD MEG!

- Jó… Úgysem valószínű, hogy megtalálnám őket. – Nyomtam ki a telefont, és nem sok kellett volna, hogy földhöz vágjam.

Párizs

Nem is gondoltam volna, hogy így csőbe leszek húzva. Az étteremben egy szmokingos magas, izmos, kicsit ijesztő, bár bevallom igazán sármos férfi, és egy kicsi, törékeny, talán Erikkel egyidős lányka várt ránk, annál az asztalnál, ahova Erik vezetett. Először azt hittem, hogy ez egy rossz vicc, de be kellett látnom, hogy tévedek. Nem vicc, nem egy rossz álom, ez a zord valóság.

Rémülten, de mosolyogva leültem, és köszöntem az asztalnál ülők többi tagjának is. Pár perc csend után rezegni kezdett a telefonom a zsebembe.

SMS Eriktől.

„Tetszik nekem ez a lány, egyébként Selena a neve. Elakarom hívni sétálni vagy valami, de ez a majom itt a testőre, és mindenhol a nyomában van. Megtennéd, hogy pár órára lekötöd a figyelmét? Szeretlek! Erik”

A majmos résznél kicsit nevetnem kellett. Gyorsan visszaírtam, hogy ok, bár nem sok kedvem volt áll „randizni”, de úgy tűnt már nincs sok választásom. Így lehet a szülőket sarokba szorítani.

Folyt. köv. Nem akarlak nagyon megváratni titeket, ezért hoztam folytatást, viszont még nincs vége =)

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../1

Sziasztok! Rengeteget késtem, és így sem a teljes történetet hozom. Ezer bocsi, de vagy nincs kedvem, vagy valami zűr van, vagy a gép nem jó :S Ne haragudjatok! Elhoztam egy történet első felét, megpróbálok igyekezni a folytatással. Nem is TH-s, nem is vámpíros... Egy kicsit más =) Jó olvasást!

Még ma is tisztán emlékszem annak az estének minden órájára, minden percére, és minden másodpercére. Csupán 15 éves voltam, és nem hittem volna, hogy nem csak arcvonásokat örököltem az anyámtól…

- Szeretlek! – Pipiskedtem, hogy meg tudjam csókolni Bent, a barátomat, akivel pont most lettünk egy évesek.

- Én is szeretlek! – Mondta a szemembe, és visszacsókolt. – Nincsenek otthon a szüleim, nem jössz fel? – Kérdezte, én pedig szinte gondolkodás nélkül igent mondtam.

Az ágyon ültünk, és csókolóztunk. Egy év nagyon hosszú idő. Ez alatt annyira megszerettük egymást, hogy el sem tudtuk képzelni az életet a másik nélkül. Ben nálam már azzal is bizonyította, hogy szeret, hogy nem siettetett semmit. Türelmes volt, és kivárt.

- Elhiszed te ezt? Egy év… Pedig eleinte milyen sokat vitáztunk. – Húzódott mosolyra a szája.

- És a szüleink csak nevettek rajtunk. – Mosolyogtam én is, majd újra csókolózni kezdtünk.

Ben elkezdte lehúzni a felsőm pántját, és a vállamat csókolgatta. Tudta, hogy mit szeretek, tudta, hogy mire van szükségem. De ennél már tovább mentünk. Lassan, forró csókok mellett lekerült rólunk az összes ruha. Gyengéden fölém helyezkedett, és folytattuk az előjátékot. Teljesen egymásra voltunk hangolódva.

Aztán elbizonytalanodtam, és ledermedtem. Ben megijedt, hogy valami baj történt, de megnyugtattam, hogy jól vagyok.

- Csak tudod… az anyám 15 évesen szült, aztán elhagyott bennünket. Félek, hogy én is elkövetem ezt a hibát. Nem akarok teherbe esni.

- Vigyázok rád. – Vont magához Ben, és átkarolt. – Ha nem akarod, akkor várhatunk még. – Csókolt bele a nyakamba.

- De akarom. Nagyon is akarom. – Fordultam felé, könnyes szemekkel. – Vágyom rád. – Mondtam, majd csendben figyeltem az arcát. Mintha mosolyra húzódott volna a szája. – Vigyázni fogsz rám? – Kérdeztem kislányosan.

- Ígérem! – Mondta, mire megcsókoltam, és hagytam, hogy magával sodorjon az ár.

Nagyon boldogok voltunk. Az elsőre megérte várni, fantasztikus volt. Aztán egy nap az örömteli ragyogás elsötétült.

Kiléptem a fürdőszobából, és legszívesebben üvöltöttem volna. Szerencsére a szüleim nem voltak otthon. Beszaladtam a szobámba, és kiálltam az erkélyre. azon gondolkodtam, hogy átvessem-e magam a korláton. Nem tettem meg, ennél többre tartottam magam. Összezavarodtam, nem tudtam mit tegyek, de Ben tudtára akartam adni, hiszen ő az, akinek a leginkább köze van az egészhez. Alig láttam a könnyeimtől, azt sem tudtam, hogy jó számot hívok-e, csak amikor beleszólt az ismerős hang.

- Szia cica… Mi a baj? Te sírsz?

- Nem. – Hazudtam szipogva.

- De igen. Várj, mindjárt ott vagyok. – Mondta, és azzal letette.

Én meg sem próbáltam rendbe szedni magam. Kisírt szemekkel nyitottam ajtót, és beengedtem a szerelmem. Ben a karjaiba zárt, amitől még inkább sírnom kellett. Óvatosan eltoltam magamtól, és behívtam a nappaliba.

- Ricky mi a baj? – Kérdezte. Aggodalom ült ki az arcára. Nem tudtam megszólalni, csak a kezébe nyomtam a tesztet.

- Ez… ez pozitív. – Bámult maga elé, hatalmas szemekkel.

- Igen, az. – Mondtam, és a falnak dőlve lecsúsztam a padlóra. A tenyerembe hajtottam a fejem, és még jobban sírni kezdtem.

Ben leguggolt mellém, és átkarolt. A nyakához bújtam, mint egy kiscica, és mély levegőt vettem. Próbáltam lenyugodni. Amikor sikerült egy kicsit csillapítanom a síráson, halkan megkérdeztem:

- Most mit fogunk tenni?

- Én sem így terveztem, nem akartam, vigyázni akartam rád. de a mi gyerekünk. Együtt fel fogjuk nevelni. Hibát követtünk el, de vállalok minden felelősséget.

- Ben. – Szipogtam. – Félek.

- Mindig melletted leszek!

- A szüleink… - Néztem fel Benre rémülten.

- Megbeszéljük velük. El kell fogadniuk a döntésünket. Nem vagyunk már kisgyerekek.

- Nagyon félek. – Bújtam szorosabban a szerelmemhez.

- Itt vagyok. Ne félj! – Vett védelmezően a karjaiba.

Megbeszéltünk, hogy még várunk a bejelentéssel. Tisztában voltunk vele, hogy mekkora fájdalmat okozhatunk a szüleinknek.

- Ricky… - Nézett a szemembe Ben olyan komolyan, hogy szinte már megrémített.

- Baj van? – Kérdeztem remegő lábakkal. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

- Nem tudom, hogy mondjam el…

- Megijesztesz. Mondd már! – Unszoltam.

- Elköltözünk.

- Micsoda? – Döbbentem le. Kiejtettem a poharat a kezemből, ami millió darabra tört össze.

- Az apám kapott egy jobb állást Franciaországban. Oda akarnak költözni.

Nem fogtam fel semmit, csak az járt folyton a fejemben, hogy elhagy. Az, aki azt mondta vigyáz rám, és velem marad, most elhagy. Az egész testem remegni kezdett, és nem bírtak el a lábaim. Térdre estem.

- Azt mondtad, hogy velem maradsz, hogy nem hagysz el, hogy vigyázol rám…

„Bocsáss meg” Ezt a két szót formálták Ben ajkai, amikor hátat fordított nekem, és elment. Már csak az autó motorjának felmordulását hallottam. Olyan érzés fogott el, mint ha fojtogatnának.

A kórházban ébredtem fel. Gondoltam, hogy a szüleim már valószínűleg megtudták a terhességemet is. És jól gondoltam. Apám persze kiakadt, és le föl járkált. Folyamatosan a fejemhez vágta, hogy felelőtlen vagyok, és hogy mennyire csalódott bennem. Anyám könnyes szemekkel próbált nyugtatgatni, és megígérte, hogy mindenben segít, csak hogy én nem kértem a segítségből. Nem akartam tovább ebben a városban lakni. A szüleim nagy nehezen belementek, hogy Amerikába költözhessek a nagynénémhez, Susanhez. Élő példa vagyok rá, hogy hogyan lehet elrontani és elveszíteni mindent 15 éves fejjel.

És ma már a fiam 15 éves, kész férfi. Susan meghalt szívrohamban épp hogy betöltöttem a 19-et. Mindenét rám hagyta, habár nem dúslakodott a pénzben, épp hogy meg tudtunk élni belőle Erikkel. 13 évesen döntöttem el, hogy ha egyszer fiam születik Eriknek fogom nevezni. Ki gondolta volna akkor, hogy ez fog történni.

Persze a szüleim azt akarták, hogy költözzek vissza hozzájuk, de én Amerikában akartam maradni. A családom többi részét jó, ha egy évben kétszer láttam, és akkor is ők látogattak minket, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy Európába menjek. 15 év telt el, és én 15 éve semmit nem tudok a fiam apjáról. Még egy fényképem sincs róla. Erik persze mindent tud a történetről. Kiáll mellettem, és amiben csak tud, segít. Idő közben tovább tanultam, és fotós lettem egy híres újságnál. Rendeződtek az anyagi gondjaink, így erre nem panaszkodhatom. Így 30 évesen azt mondom, hogy ha választanom lehetett volna, akkor talán az egyedülálló anyaságot választom. Egy apával lehet, hogy csak nehezebb lett volna. Persze lehet, hogy csak ezzel akarom bíztatni magam, hogy erős tudjak maradni.

- Szia, anya megjöttem! – Jött be a konyhába Erik, suli után.

- Szia! Akkor készülődj, és elmegyünk vásárolni, ahogy megbeszéltük. – Mosolyogtam.

- Oké, átöltözök, és mehetünk is.

- És mész valahova bulizni a hétvégén? – Kérdeztem Eriket, már a taxiban

- Lesz egy buli, de nem sok kedvem van menni.

- Ugyan miért nem? Fiatal vagy, használd ki! – Biztattam a fiamat.

- De nem akarlak egyedül hagyni.

- Nem kell félteni. Tudok vigyázni magamra. Érezd csak jól magad. – Kacsintottam, biztatóan.

- Köszi, anya. – Ölelt meg Erik.

Késő délután értünk haza a bevásárlásból. Ilyenkor veszünk pár új ruhát, és olyan ételeket, amiket el lehet rakni, hogy néha tudjunk enni otthoni kaját is. Vacsorára Lasagne-t csináltam. Ez Erik kedvence.

- Anya!

- Mondd. – Nyeltem le épp a számban lévő falatot.

- Ha megnyerem a rajzpályázat fődíját, a párizsi utat, akkor eljössz velem?

- El is feledkeztem a rajzpályázatról…

- Akkor? Eljössz velem?

- Nem tudom fiam. Majd még meglátom oké?

Persze szívesen elmentem volna, de féltem Franciaországtól. A szívem mégis oda húzott. Végül nem bírtam nemet mondani, főleg amikor Erik hatalmas örömmel jelentette be, hogy nyert.

Magánélet vagy karrier, esetleg mindkettő?

Sziasztok! Már kicsit régen hoztam történetet, ezer bocsii, de nem volt időm, és a net is rossz volt, meg volt egy kis magánéleti zűr is, viszont most itt a következő történet, ami szerintem leginkább TH rajongóknak tetszhet. Jó olvasást! Nem haragszok ha ír valaki komit *.* :P :D

--o--

- Öcsi minden oké? - Ültem az öcsém, Tom ágyának a szélére, és belebokszoltam a vállába.

- Nem...

- Mi bajod? Napok óta olyan nyúzott vagy, még a koncerteken sem vagy önmagad. - Próbáltam kiszedni belőle valamit, remélve, hogy legalább előttem megnyílik.

- Szerintem nem is nekem kellene panaszkodnom. Tudod én hiszek ebben az iker "telepátia" dologban valamilyen szinten, és érzem, hogy valami nem oké. Ez engem is lehangol. De leginkább az, hogy nem mondasz semmit. - Ült fel, és úgy nézett a szemembe, hogy éreztem, ahogy teljesen átlát rajtam, mint egy üvegen. - Miért nem mondod el? - Kérte számon.

- Mert lényegtelen.

- Semmi sem lényegtelen Bill, ami így lehangol. Csaj van a dologban? - Kérdezte. Tényleg a vesémbe lát.

- Ezt nagyon eltaláltad. - Dőltem hanyatt az ágyon, és a plafonra meredtem.

- Nem is gondolhattam másra. És mi bánt? Nem hiszem, hogy azzal van baj, hogy a csaj nem akar téged.

- Nem... Épp ez az, hogy nagyon is akar.

- Mi van? - Esett le Tom álla. - Az mióta baj?

- A karrierünkbe kerülhet. - Emlékeztettem David szavaira.

- De Bill! Neked is jogod van boldognak lenni!

- Úgy gondolod? - Feküdtem az oldalamra, hogy láthassam a testvérem arcát.

- Nagyon is. Tudod... Amikor még csak ilyen egy éjszakás kalandjaim voltak, addig nem tudtam milyen az az érzés, amikor tartozol valakihez. Viszont most van barátnőm. Akkor neked miért ne lehetne?

- Van benne valami...

- A rajondóinknak el kell ezt fogadniuk, de egy darabig úgyis titokban tudjuk tartani. Lindáról sem tudnak még. Egész jól titkoljuk a kapcsolatunkat. Pedig elég szemfüles újságírók szoktak a nyomunkban járni. - Ecsetelte Tom.

- Tudtad, hogy még mindig szokatlan ez az új Tom?

- Pedig már majdnem három éve.

- Ki nem néznék belőled. - Vigyorgott Tom.

- Na menj, és hódítsd vissza a lányt. - Küldött volna Tom, de épp amikor nyitottam volna az ajtót valaki berontott.

- David? - Meredtem rá döbbenten, ő meg csak állt előttem, dühtől izzó tekintettel.

- Mi bajod? - Kérdezte Tom.

- Nézd meg. - Vágott hozzá David egy papírt, amiből később kivettem, hogy egy újságcikk.

- Tom Kaulitz becsajozott. Vége az egy éjszakás kalandoknak. - Olvasta mosolyogva a főcímet. - Szuper. - Tette hozzá.

- Szuper? Te megőrültél? - Tépte ki a kezéből David. - Ezen múlhat a jövőtök! A karrieretek forog kockán!

- " A karrieretek forog kockán " - Gúnyolta Tom, amin egy kicsit el is mosolyodtam. - David a rohadt életbe! Elegem van! - Kiabált, amitől viszont össze rezzentem. Mi az, hogy nem lehet barátnőnk? Ez hülyeség! Ott van Georg és Gustav is. Rájuk nem fordítasz ekkora figyelmet. A rajongók elfogadták a barátnőjüket. Akkor nekünk miért nem lehet? Ez akkora faszság! - Kelt ki magából a bátyám.

- Nyugi! - Mentem oda hozzá.

- Oké! Adok egy hetet! Halljátok? Egy hetet, nem többet! Ha a rajongóitok száma nem csökken, ha senki nem mondd egy rosszalló szót sem a cikkről, akkor mindent visszaszívok. De ha nem, akkor...

- Akkor dobjam a barátnőmet? Hát azt már nem. Azt várhatod!

- Barátnő, vagy karrier. - Hátrált ki David, és lassan eltűnt a szemünk elől.

- Ez mekkora egy tuskó. - Hajtotta a tenyerébe a kezét Tom.

- Csak félti az állását. - Ültem le mellé, és testvériesen átkaroltam. - Nem tudunk mit tenni, várunk. Egy hét. Pont egy hét múlva lesz Kölnben koncertünk. Ott kiderül, hogy mellettünk állnak-e a rajongók.

- Tudnod kell, hogy ha nem így lesz, és David arra kér, hogy válasszak, akkor Lindát fogom választani.

- Megértelek, és elfogadom a döntésed. Viszont nélküled nem lesz többé TH. - Mondtam, de ez a mondat ledermesztet. " Nem lesz többé TH. Az nem lehet. Ha szeretnek a rajongók, akkor ki fognak állni mellettünk. A TH nem bomolhat fel, nekünk is van magánéletünk.

Az hogy elmenjek a lányhoz, akivel már hetek óta találkozgatok, és akibe beleszerettem, viszont el kellett küldenem, egy kicsit el lett halasztva, ugyanis ha most elmegyek hozzá lehet kidob, vagy pedig még nagyobb zűrt csinálok, ha összejövünk.

Csak feküdtem az ágyamon, és elöntöttek az emlékek, arról az estéről, amikor Emilyvel lehettem, és kizárhattuk a külvilágot. Csak mi ketten egy besötétített szobában, gyertyafénynél...

Valószínűleg azt hiszi, hogy kihasználtam. Ez járt a fejemben. Én nem vagyok olyan. Nem akartam kihasználni, nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nem akartam megbántani, és mégis ezt tettem. Összetörtem a szívét, az enyémmel együtt.

Az egy hét végtelen hosszú időnek tűnt, tele álmatlan éjszakákkal, így a koncerten is eléggé kimerülten jelentem meg. Csak egy dologra tudtam gondolni, arra, hogy Emily eljöjjön. Küldtem neki meghívót, remélem nem landolt az első szemetesben. Fontos, hogy itt legyen. Nagyjából rendbe szedtem magam, persze azért a segítségemre voltak a sminkesek és a fodrászom is.

Eljött a pillanat. Felmegyünk a színpadra, és meglátjuk, hogy tízen, vagy tízezren jöttek el. Ezen múlik a jövőnk. A magánéletet választanám én is, ha választanom kellene, de a szívem egy része belehalna a banda széthullásába.

És kigyulladnak a fények, felzendül a World behind my wall zenéje, és hatalmas tapsvihar, rajongói sikolyok ezrei hallatszanak ugyan ezzel egy időben. Mint ha egy hatalmas hegy esne le a mellkasomról, és üdvözlöm a közönséget, akik ezután velem együtt énekelnek.

A szám után buzdítanom kellene a nekünk sikítozó tömeget, de én nem ezt teszem, hanem a tudat alattim vezérel. Kockára teszem a koncertet, és a jövőnket, ami eddig is penge élen táncolt.

- Sziasztok fiúk és lányok! - Üvöltök bele a mikrofonomba, mire még nagyobb hangerőre kel a közönség. - A következő szám előtt szeretnék veletek megosztani valamit. - Mondom, mire egy kicsit elhalkul a csarnok. - az, hogy ti most itt vagytok, azt jelenti, hogy a jövőben is zenélhetünk. - tartok szünetet, mert tapsvihar tör ki. - El sem hiszitek milyen jól esik, hogy mellettünk álltok. Szeretünk titeket! Ti vagytok az igazi rajongók. Köszönünk nektek mindent! Nemrég elkövettem életem legnagyobb hibáját. Elküldtem azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek. Emily! Ha itt vagy megtennéd, hogy feljössz a színpadra?! - Mondtam, először egy kicsit megijedve, mert mi van, ha a közönség most fordul el tőlünk. A banda tagjai is csak rám meredtek. De a rajongók hangja újra feléledt, és Emily nevét kántálták.

Egy hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, éreztem ahogy a szívem egyre hevesebben ver. eltelt 10 perc, de Emily nem jelent meg. Kétségbe estem, és hátat fordítva a közönségemnek elszaladtam.

Becsaptam az öltöző ajtaját, és szinte lezuhantam a földre. Kész, ennyi volt, mindennek vége. Behallatszott a közönség kiabálása. " Bill Bill Bill Bill..." Legördült egy könnycsepp az arcomon. Én rontottam el, megérdemlem, hogy szenvedjek. A keresztbe tett lábamra hajtottam a fejem, és egyre gyorsabban kapkodtam levegő után. Nem vettem észre, hogy valaki benyitott.

- Már majdnem felértem. - Mondta egy ismerős hang.

- Emily? - Néztem fel, de a lámpa fényétől hirtelen nem láttam semmit. Felálltam, és megtöröltem a szemem.

- Elmosódik a sminked. - Mosolygott.

- Emily! - Kaptam fel a szerelmem, és megcsókoltam. - Meg tudsz nekem bocsájtani? Olyan hülye voltam. Szeretlek! - Mondtam mélyen a szemébe nézve.

- Megbocsájtok. - Csókolt meg, én pedig végre kezdtem megnyugodni. - De... - Kezdett bele, és ettől egy kicsit megszeppentem. - Mit csináltál volna, ha a közönség nem vette volna jó néven, hogy félbeszakítod a koncertet, és nem a nevem kántálják, hanem kigúnyolnak? - Kérdezte, amitől leblokkoltam.

- Én...

- Csak vicceltem. - Mondta, és mosolygott. - Egyértelmű, hogy kiállnak melletted. - Simította el az arcomba lógó tincset.

- Nem volt vicces. A szívbajt hozod rám. - Mondtam.

- Szeretlek! - Ugrott a nyakamba, én pedig megcsókoltam.

- Soha többet nem csinálok ekkora hülyeséget!

- De most menned kell. - Mondta, amikor letettem. - Még csak egy számot énekeltél el.

Emily segített rendbe hozni a kinézetem, én pedig nyugodt szívvel és nyugodt lélekkel indultam el a színpad felé, a közönség nagy örömére. Ez volt életem legjobb koncertje. Telt ház volt, Davidnek nem lett igaza, aki bocsánatot is kért ezért. Belátta, hogy karrier és magánélet igenis létezhet egymás mellett.

Egymáshoz tartozni

Itt egy újabb történet. Szerintem egész hosszú lett :) Remélem nem vészes :$ Kíváncsi vagyok a véleményekre :D

-o-

"A valakihez tartozás egy érzés. Egy érzés, aminek a hiányát nem is érzed, amíg nem tapasztalod meg magát az érzést. És ha végre rátalálsz, nem is érted miért szerettél ezen érzés nélkül élni eddig." ( saját )

Nyár van. Napsütés, bulik, pörgés. Ebből állna egy tini élete a szünet alatt? Velem ez nem így van. Évzárón elterveztük az osztálytársakkal, hogy nyáron majd találkozunk, és milyen jó lesz… Augusztus lesz, de még egyikükkel sem találkoztam, sőt! Nem is beszéltünk. Néha arra gondolok, hogy talán ők nem kíváncsiak rám. Mindenki meg van a saját kis világában. De akkor miért tervezték volna el? Teljesen egyedül érzem magam. Minden nap kimegyek a parkba, zenét hallgatok, és olvasok, amíg ijesztővé nem válik a sötétség. Akkor hazaindulok.
Apám a világ másik végén él egy szőke hisztis csajjal, anyám pedig alkoholba folytja bánatát. Így az öt éves húgomra is többnyire én vigyázok. Nem épp tündérmese. Ha egy kicsit el akarok menekülni otthonról, és egyedül akarok lenni, akkor húgomra a szomszéd néni vigyáz, akinek nagyon hálás vagyok ezért.
Tegnap is kimentem a parkba, szokásomhoz híven, de valaki elfoglalta a törzshelyem a fűzfa alatti padon. Már épp fordultam volna meg, hogy bánatosan hazamenjek, amikor megszólított.

- Liza?

- Honnan tudod a nevem? – Fordultam felé.

- Egy suliba járunk.

Jó tudni. Én még sosem láttam őt. Hmm… egész helyes.

- Nem ülsz ide? – Mutatott maga mellé, mire bólintottam, és helyet foglaltam.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül vagy pont most, pont itt.

- Jól érzed. Láttalak párszor. Minden este erre futok. Láttam, hogy magányos vagy. Aztán elszántam magam, és kitaláltam, hogy megszólítalak. Hamarabb értem ide, mint te. Máskor ilyenkor már itt szoktál lenni…

- A húgom… Tudod, ha el akarok jönni, akkor meg kell várnom, amíg a szomszéd nő hazaér. – Kezdtem magyarázni, amin jómagam is meglepődtem, mert nem szokásom csak úgy kiadni az életem idegeneknek.

- Liza!

- Hm?- Néztem kérdőn.

- Te olyan más vagy…

- Más? Milyen értelemben? – Vágtam egyre furcsább arcot.

- Ne érts félre! Arra gondoltam, hogy… nem vagy olyan átlagos, mint például a többi kordbeli. Tízedikes vagy, de kész felnőtt, és mégis gyerek. Nem is tudom megmagyarázni. Egyszerűen elképesztő vagy.

Ezzel láthatóan zavarba hozott ez a sármos idegen, és lesütöttem a szemem.

- Bocsáss meg, nem akartalak…

- Nem, semmi baj. – Mosolyogtam, elveszve a zöldessárgás szemében.

Nem is tudom mire emlékeztetett ez a gyönyörű szempár.

- Hát… Most ha nem haragszol meg én megyek. Esetleg jössz te is?... Elkísérlek.

- Ööö… Oké. – Egyeztem bele egy kisebb hezitálás után.

Ő pedig hazakísért. Már épp köszönt el, amikor rájöttem, hogy még a nevét sem tudom.

- Megmondanád, hogy hívnak? – Fogtam meg a karját, mikor már épp készült elindulni.

- Adam. – Válaszolta mosolyogva.

- Adam. – Bólintottam, jelezve, hogy megjegyzem, majd búcsúzásképp integetésre emeltem a kezem, és egy sziával elköszöntünk egymástól.

Este eszembe jutott, hogy nem is szoktam a parkban futókat látni. Pedig az elég feltűnő lenne. De miért hazudna? Nem… Biztos csak nem vettem észre.

Másnap folyton a rejtélyes idegen járt a fejemben. Elvittem a húgomat egy napközis táborba, és hazamentem az anyámat ápolni. Alig vártam, hogy este legyen, és újra láthassam Adamet.
De nem jött. Azt hittem, hogy várni fog rám. Tévedtem. A tévedésekben olyan jó vagyok… Szomorúan elindultam hazafelé, amikor valaki elfutott mellettem, majd vissza fordult.

- Adam? – Kérdeztem, egy kicsit megrémülve.

- Ki az az Adam? – Kérdezte a futó alak.

A francba, a jó büdös francba.

- Nem akarsz futni velem? – Közelített felém egy mély, rekedtes hangú az árnyékból kivéve szakállas úgy harminc körül járó pasi.

- Ezt eltalálta! – Próbáltam lerázni.

- Na de cica!- Tett még egy lépést, majd egy újabbat.

- Hagyjon már békén! – Kiabáltam.

Amikor felébredtem elképzelni sem tudtam, hogy hol lehetek. Még a szememet sem mertem kinyitni, addig amíg egy ismerős hangot nem hallottam.

- Adam? – Kérdeztem, félve, hogy a hang nem azé, akinek tulajdonítottam.

- Itt vagyok. – Suttogta, és éreztem, hogy egy kéz átölel.

- Mi történt? – Nyitottam végre ki a szemem.

Sötét volt.

- Az a fickó a parkban kiszemelt magának. Enyhén részeg volt. Épp akkor értem oda, amikor összeestél előtte. Sokkot kaphattál. Azonnal elhoztalak.

- Köszönöm.

Biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel.

- Miért van sötét? – Kérdeztem, miközben Adam segített felülni.

- Megszokás. – Mondta, és éreztem, hogy elmosolyodik.

- Te így látsz is valamit?

- Igen, persze. Mindent. Tudod itt itthon vagyok. – Mondta.

- Jézusom! Haza kellene mennem. Az anyám…

- Az anyád olyan mélyen alszik, hogy ha most felébredne azt se tudná fiú-e vagy lány.

- Mi? – Meredtem rá kérdőn.

- Ismerem az édesanyád. Sokszor láttam a közeli hipermarketben, amíg ott dolgozott.

- Akkor gondolom azt is tudod miért rúgták ki. – Hajtottam le a fejem.

- Liza! Nincs miért szégyelned a dolgot. Te mindent megteszel, amit csak tudsz. Büszkének kellene lenned.

- Miért vagy ilyen rendes velem? – Kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, hogy mi ez az egész.

- Mert neked is szükséged van a törődésre. Tudom, hogy megszoktad, hogy  te foglalkozol mindig mindenkivel, de valakinek veled is kellene foglalkoznia.

- És az a valaki lennél te? – Meredtem rá, miközben szinte a nevetés fojtogatott.

- Akár.

- Kapcsolnál villanyt? – Kérdeztem, ezzel terelve a témát.

Adam hazakísért, és az ajtóban búcsúzáskor valami késztetés fogott el, hogy behívjam.

- Bejössz? – Kérdeztem, meglepődve magamon.

- Ha nem zavarok…

- Anyám úgyse fog felébredni most egy darabig. Szóval…Gyere be. – Tártam ki az ajtót.

Anya a nappaliban aludt, fülhallgatóval a fején. Így szokta nézni a tévét. Fülhallgatóval…

- Az én szobám fent van. Gyere. – Nyújtottam Adam felé a kezem, ő pedig összeulcsolta az ujjait az enyéimmel.

Milyen selymes érintésű a keze. Még bele is remegtem, amikor hozzámért.

Beszélgettünk, meghallgattuk egymás kedvenc számait, aztán kezdtem eléggé fáradt lenni, és az is eszembe jutott, hogy talán Adam szülei nem örülnének, hogy ilyen sokáig ismeretlen helyen van a fiuk.

- Elég késő van. – Mondtam, ásítva. – A szüleid nem hiányolnak? – Kérdeztem, mire Adam csak elmosolyodott.

Imádom a mosolyát. Olyan macsós. Hmm… Fel tudném falni.

- Egyedül lakok itt. A szüleim elköltöztek Los Angelesbe, én viszont itt maradtam a suli miatt.

- Woow! Az tök jó.

- Hát… Meg lehet szokni. – Mosolygott megint.

- Azt hiszem anyám felébredt. – Néztem ki az ajtón, ahonnan pont leláttam.

- Gondolom nem örülne, ha most összefutnánk… - Állapította meg Adam, mire én csak elhúztam a számat.

- Hé! Nyugi. Mondtam már, hogy nincs mit szégyellned.

- Bocsi. – Néztem fel rá.

- Olyan aranyos vagy, amikor ilyen vagy. – Lépett közelebb hozzám, és a derekamra tette a kezét. – Figyelj Liza… Nagyon tetszel nekem. – Vallotta be, én pedig elvesztem a gyönyörű szempárban, ami mint ha a lelkem mélyére látna.

- Te is tetszel nekem. – Mondtam.

Úristen! Most tuti azt hiszi, hogy valami idióta kiscsaj vagyok. Olyan képet vágok mint egy zombi, vagy nem.. még annál is rosszabbat.

Gyorsan össze szedtem magam, és normális arcot vágtam, ő pedig mosolygott. Közelebb hajolt hozzám, és megállt az arcomtól pár centire.

- Szabad? – Kérdezte. Nem válaszoltam, csak bólintottam, és ajkaink forró játékba kezdtek.

- Nem maradnál itt? – Suttogtam, amikor ajkaink szétváltak.

- Szeretnéd, ha maradnék? – Válaszolt kérdéssel a kérdésemre, mire én megfogtam a kezét, és az ágyamra húztam.

Csak feküdtünk egymás mellett, néha hosszú percekig némán, a plafont bámulva, de ez többet jelentett, mint ha folyamatosan járna a szánk. A tudat, hogy tartozom valakihez, hogy van valaki, aki vigyáz rám. Hihetetlenül jó érzés. És én azt hittem tudok ez nélkül élni. De hülye voltam…

- A húgom. – Csaptam a homlokomra. – Elfelejtettem… A szomszédnál van. Nem maradhat ott éjszakára… - Kezdtem ideges lenni.

- Már hazajött. – Mondta Adam, mire felvont szemöldökkel néztem rá. – Hallottam, ahogy anyukáddal beszélgetnek.

Érdekes, én nem hallottam semmit.

- Biztos? – Kérdeztem.

- Teljesen.

- Azért a biztonság kedvéért megnézem, hogy a szobájában van-e.

- Oké. Itt várlak.

Lementem, benéztem a nappaliba, és meglepődtem az engem fogadó látványon. Anya és a húgom együtt játszottak. Halkan becsoszogtam hozzájuk, anya pedig rám mosolygott. Viszonoztam a gesztust, majd felállt,és mutatta, hogy menjek vele a konyhába.

- Mondd anya. – Meredtem rá. – Mint ha kicserélték volna.

- Kicsim! Tudom, hogy milyen nehéz volt neked az elmúlt időszakban. De itt a vége. Nem iszok többet. Megígérem! Újra a normális anyátok leszek. Szeretném, ha ez egy jó család lenne.

Nem tudtam mit mondani, csak megöleltem.

- Üdv itt újra. – Mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Menj aludni nyugodtan, öcsédet is nemsokára ágyba dugom. – Mosolygott.

- Jó éjt!

- Neked is kincsem.

Ez annyira hihetetlen volt. Ha nem lett volna Adam, és nem tudtam volna elmesélni valakinek, aki ott van velem, és biztosít, hogy nem képzelődöm, akkor el sem hittem volna.

- Örülök, hogy rendeződni kezd az életed.

- Valahogy úgy érzem, hogy ezt neked köszönhetem. – Néztem rá, miközben a mellkasán támaszkodtam, ügyelve, hogy ne fájjon neki.

- Miért?

- Mert furcsa, hogy most ismertelek meg, hogy rám találtál, és hogy… - Itt elakadtam, és felültem. Adam követte a példámat. A szemébe néztem, és folytattam. – És hogy megszerettelek. – Mosolyogtam bátortalanul. – És most még anya is…

- Liza. – Mosolygott Adam. – Nem hittem volna, hogy valaha hasonlókat fogsz érezni, mint én. Szeretlek. – Mondta, mire nyugalom szállt minden porcikámra. A tudat, hogy viszonozzák az érzésemet, hihetetlenül jó.

Csak néztünk egymás szemébe, míg nem már nem tudtunk ellenállni, és megcsókoltuk egymást.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy bármi jön is a jövőben, én emelt fővel állok szemben mindennel, mert olyan emberek vesznek körül aki szeretnek, és ha valami még sem jön össze, lesz valaki, aki mellettem fog állni.

Adam hamar elaludt, én pedig a gondolataimba feledkeztem.

Adam furcsa szeme, a sötétség, hogy este jár futni, nem reggel, mint sokan mások, és hogy olyan hirtelen ott termett akkor, amikor egy részeg fazon ki tudja mit akart, és a jó hallása... Talán... Nem, az nem lehet... Vagy mégis? Adam... vámpír? - tettem fel magamnak a kérdést.

Másnap reggel, amikor már Adam is felébredt nem bírtam tovább, muszáj volt megkérdeznem.

- Adam!

- Mondd. - Nézett rám.

- Ne nézz hülyének kérlek, csak gondolkodtam tegnap este, és...

- És még sem akarod ezt az egészet? - Ijedt meg Adam, és elborzadt az arca.

- De! De! Akarom. - Nyugtattam meg gyorsan. - Csak azt akarom kérdezni, hogy te... nem vagy véletlenül...?

- Micsoda? - Nézett rám Adam értetlenül.

- Vámpír? - Nyögtem ki, majd csend állt be közénk.

Ez a csend most mit jelenthet?

-Szereted a vámpírokat? - Kérdezett vissza.

De utálom amikor kérdésre kérdéssel válaszolnak...

- Igen, nagyon is. - Mondtam, azokra a könyvekre, filmekre gondolva, amiket végig fürkésztem, csak azért, mert erről a fajról szólnak.

- De igen. - Mondta, és az ablak felé fordult.

- Ezt most mire mondod?

- Vámpír vagyok. - Mondta, és félelem ült ki az arcára. Az arcomat fürkészte, valami jelet keresve, valami reakciót várva. - Persze megértem, ha te így már nem akarod ezt az egészet. Normális, hogy filmekben meg könyvekben tetszik, de a valóságban félelem gerjesztő. És ki hitte volna, hogy ilyen lények igenis léteznek...

- Fogd már be. - Suttogtam, mosolyogva.

- Meg persze megértem, ha félsz, vagy ha el akarsz küldeni, csak egy szavadba kerül. Már megszoktam, az az igazság... De tudnod kell, hogy...

- Mondom fogd már be! - Emeltem fel a hangom, mire rémültem rám nézett.

Nem mondtam semmit, csak szinte szó szerint a nyakába ugrottam, és megcsókoltam.

- Szeretlek. - Búgta.

- Én is szeretlek. - Keltek életre újra ajkaink.

Spring nicht!

Ez egy nagyon régi és nagyon rövid történet, de hozni akartam valamit, mert amit írok még mindig nincs kész :D

Csak ültem a sarokban, és sírtam. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, csak azt tudtam, hogy hazudott. Anya felszólt, hogy Feci keres. Mondtam, hogy küldje el, nem akartam senkivel sem találkozni. A telefont sem vettem fel. Nem volt kedvem tovább élni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy leugrok a hídról a gyors sodrású, remélhetőleg mély folyóba. Elköszöntem anyutól, mint ha csak sétálni mennék, és elmentem. Felálltam a híd korlátjára, és ugrani készültem. Valaki lerántott a korlátról, pedig már pont estem volna le. Egy srác volt az a suliból.

-Mit művelsz? – Kérdezte.

- Épp meg akartam halni. – Válaszoltam teljes nyugalommal, suttogva. – Csak közbe szóltál.

- Normális vagy? Mi lenne a barátaiddal? A szeretteiddel?

- Engem senki sem szeret, szóval többnyire semmi.

-De egy valaki biztosan, már elég régóta.

-Ja.. Persze. – Forgattam a szemem. Ugyan ki? – Faggattam.

-Én.

-Mi? – Tátva maradt a szám a ledöbbenéstől.

-Nem mi, hanem csak én. – Mondta viccnek szánva, egy kicsit zavarban.

-Engem nem szerethet egy ilyen jó pasi, mint te. – Kételkedtem.

-Tévedsz! Szerethet, hisz szeretlek.

Elmesélte, hogy már régóta megtetszettem neki, csak nem merte elmondani. Megkért, hogy mondjam el, hogy mi juttatott el idáig, így elmondtam, hogy az apám elhagyta anyámat, ráadásul anya legjobb barátnőjéért, és engem is ejtett a pasim.

Este hatig beszélgettünk, aztán hazakísért.

-Áruld el, hogy hogyan teremtél oda a semmiből olyan hirtelen. – Kérleltem.

-Az titok.

-Szóval nem mondod el… - Állapítottam meg, mire ingatni kezdte a fejét, egy cuki féloldalas mosollyal az arcán.

Elköszöntünk, majd elindult. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak utána.

-Ugye még látjuk egymást? – Kérdeztem, mire ő csak hátranézett, és bíztatóan mosolygott.

Kómába esett szerelem

Az Őrült szerelmeknek nem volt valami nagy olvasó tábora... Nem zavar, csak így kicsit nehezebb írni, mert ha tudom, hogy érdekel valakit, amit írok, akkor az lelkesít. Jó mondjuk az Őrült szerelmek egy régi történetem, de nekem tetszik =) Nem tudom hogy lesz ez után, hogy többen fogják-e olvasni ezeket a rövid novellákat, vagy sem, de azt tudom, hogy ha nem olvassa senki sem, én akkor is írni fogok :)

///

Ilyet még nem csináltam, de a segítségeteket szeretném kérni, mégpedig a történet címével kapcsolatban. Kérlek ha van valami jó ötletetek, hogy mi legyen a cím, akkor írjátok meg.  Előre is köszönöm!

***

Elena Osbert vagyok, egy visszafogottabb 16 éves tini. A Magdalen school-ban végzem ki lassan a második gimis évemet. Hogy mi a jó a gimiben? Semmi. Nem olyan, mint a filmekben, nem tündérmese. Nem félnek tőled a kisebbek, nem te vagy az úr. Vagy csak én nem akarom, hogy így legyen. A barátom a suli nagymenőjének számít ilyen szempontból. Nem is értem, hogy hogyan szerethettem belé. Brian a football csapat élén áll, sorra leigázzák a többi sulit, én inkább a tudásommal akarok bizonyítani. Fogalmam sincs, hogy hozott össze minket a sors. Persze a történetét el tudom mesélni, de nem hinném, hogy egymáshoz valók vagyunk. Hogy miért vagyok akkor vele? Mert valami hozzá köt. Ez a valami biztonságot ad. Amíg vele vagyok nem néznek le, nem vágják a fejemhez nap mint nap, hogy stréber vagyok, és ha bulizni megyek, az sem számít csodának. Eleinte azt hittem, hogy ez tök jó így, de tévedtem. Ez nem én vagyok. Lassan kezdem belátni, hogy sokkal jobban érzem magam, ha az lehetek, aki valóban vagyok. Ha nem kell igazodnom a társaságomhoz. De félek lépni. Gyáva vagyok, vagy nyuszi... Egyet tanulj meg! Ha nem lépsz, a sorsod úgyis bealakít, de az lehet kevésbé fog tetszeni. Így kerültem most konfliktusba Briannel is. 2007.07.29. A nap, amikor elkezdődött minden. Amikor még nem is sejtettem, hogy a nyugodt életem ekkora fordulatot vehet.

- Kicsim! Hallgass már meg! - Jött utánam a folyosón Brian.

- Nem akarlak meghallgatni. - Szedtem egyre gyorsabban a lábamat, míg végül már futottam.

- Rendben. De tudd meg, hogy nálad százszor jobbat is találhatok.  - Kiabált utánam, mire megtorpantam. Megfordultam, és visszasiettem hozzá.

Ütésre emeltem a kezem, és hatalmas lendülettel az arca felé irányítottam. Csatt.

- Ezt azért, mert megcsaltál. - Hagytam egy kis szünetet, majd lekevertem neki még egyet. - Ezt pedig azért, mert hazudtál, és még van képed azt mondani, hogy találsz jobbat nálam. Lehet, hogy száz olyat találsz, aki az ágyába beenged, de hidd el nem sokra mész velük. Te is csak egy idióta pöcs vagy, aki a farka után megy. Nem feküdtem le veled most rögtön, és megcsalsz. Nem is szerettél... Akkor meg mi a francért álltál le velem? - Szegeztem neki a kérdést.

- Én... Én...

- Te csak le akartál fektetni. - Mondtam, mert nem akartam, hogy megint valami hülye hazugsággal akarjon áltatni. Lehajtotta a fejét, és eljátszotta a bűnbánó szerény fiút. - Hagyd ezt abba. Nem hat meg a színészkedésed. Elhiheted, hogy előbb vagy utóbb úgyis pofára fogsz esni. Lehet, hogy én sokat tanulok, és kicsit keveset foglalkozok a magánéletemmel, de legalább nem vagyok olyan szánalmas idióta mint te! - Mondtam, és megfordultam, hogy otthagyjam.

Egy kisebb tömeg állt előttem, akik között volt olyan, aki tapsolt, volt aki ledöbbent, és volt aki kinevetett. Nem tudtam mit gondoljak, nem is akartam semmit gondolni. Átverekedtem magam a tömegen, és hazasiettem.

- Hát Brian ezt megkaptad! - Veregette meg barátja vállát Matt.

- Nem is fájt. Csak épphogy hozzámért az a kis liba. - Magyarázta Brian.

- Aha! Ezt jelzi a hatalmas piros folt is az arcodon. - Mutatott a harmadik haver az említett helyre.

Brian nem válaszolt semmit, hanem lassan odébbállt. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Oda a becsülete, a büszkesége, és a legfontosabb, a jó híre. Még az is megfordult a fejében, hogy iskolát vált.

Otthon csatlakoztam a szüleimhez vacsorára, majd elvonultam a szobámba. Péntek van, pénteken sosem tanulok. Leültem az ablakhoz, és a csillagos eget bámulva zenét hallgattam. Annyira belemerültem, hogy táncolgatni kezdtem, bár nem vagyok valami profi ezen a téren. Arról is megfeledkeztem, hogy a szomszéd srác belát a szobámba, és valószínűleg most engem bámul. Amikor ez eljutott a tudatomig leblokkoltam. Azon kaptam magam, hogy szemezek a sráccal. Zavarba jöttem, és elhúztam a függönyt. A kíváncsiságom átvette az uralmat a félelmem fölött, így kikukucskáltam, hogy megtudjam a srác még kukkol-e. Már nem állt szájtátva az ablakban, viszont hagyott egy üzenetet.

"Tetszik ahogy táncolsz. Van kedved beszélgetni?Ha igen, akkor várlak a házunk előtti játszin, 22:00kor."

Először arra gondoltam, hogy hagyom a csudába, a mai nap már így is meghaladta a bunkók száma a tűrőhatáromat. Végül valami mégis arra késztetett, hogy lemenjek. Átöltöztem, mert már hálóingben voltam. Egy egyszerű melegítőt vettem fel, mivel csak beszélgeti hívott le a srác, és amúgy sem szeretek kiöltözni.

Mondtam anyunak, hogy kinézek, és lementem. A srác egy fa alatti padon ült. Már több mint 10 éve szomszédok vagyunk, de még a nevét sem tudom. Lassan közelítettem felé. Bevallom kicsit féltem, nem szeretem az idegeneket. meg egyébként is... Bámult, miközben táncoltam!

- Szóval bejövök neked. - Mondta kertelés nélkül a srác, amikor odaértem hozzá. Én csak szemeket meresztve bámultam rá. - Ne tagadd le.

- Oké. Tegyük fel. És akkor mi van? - Vettem fel a stílusát pillanatok alatt. . Még köszönni sem tudsz. Azt hiszed ez olyan macsós? - Vontam fel az egyik szemöldököm, miközben a melegítő felsőm zsebébe dugtam a kezeim, és álltam előtte.

- Te sem tudsz. - Célzott arra, hogy én sem köszöntem, majd mosolyra húzódott a szája.

- Oké, ezt kezdjük előröl. - Nevettem el magam, mert elég kínosnak találtam ezt az egészet. Visszamentem a bejárati ajtóhoz, majd újra elindultam az idegen felé.

- Sziaaaaa!!! - Kiabált rám, amikor megálltam előtte.

- Szia. - Néztem rá megszeppenve.

- Jól van na. Nyugi. Tudod... Tudok normális is lenni, de ez olyan vicces... 10 éve szomszédok vagyunk. Tudod mióta figyelgetlek?

- Ez olyan sorozat gyilkosos... - Mosolyogtam.

- Had mutatkozzak be. - Vette elő a normálisabb énjét.

- Megengedem. - Mosolyogtam.

- James vagyok. 18 éves, néha elég komolytalan, és a szomszédod. - Nyújtotta felém a kezét.

- Szia James! Én Elena vagyok, 16 éves, sokak által strébernek titulált. - Fogtunk kezet egymással.

- Én is sokat tanulok. De kell is. És nem vagy begyöpösödött, szóval nyugi, nem vagy stréber. - Mosolygott James.

- Szóval szerinted jól táncolok? - Tereltem a témát.

- Van rajta mit javítani, de igen. Nagyon is.

- Zavarba hozol.

- Az sosem baj. - Mosolygott.

- Sétálunk? - Kérdezte, én pedig válasz nélkül elindultam mellette, még mindig zsebre dugott kezekkel.

A hétvége nagyon gyorsan eltelt. Minden este találkoztam James-el. Végigbeszéltük az éjszakákat, ha nem lent a játszin, akkor az ablakba kiülve. Megbeszéltük, hogy suli után értem jön, a motorjával. Minden nap hamarabb végez mint én. Mondjuk végzős, szóval ez nem csoda.

És a Yamaha leparkolt a suli előtt. Mindenki csak meresztgette a szemeit. Én épp Briant próbáltam lerázni, mert jött, hogy "bocsánatot" kérjen.

- Ki ez a fazon? - Bámulta ő is James-t, aki felénk közelített.

- Ő velem van. - Mutatott rám James, majd maga mögé tolt. - Megkérhetlek, hogy szállj le a hölgyről? - Kérte udvariasan.

- Miért? Mi lesz ha nem? - Vonaglott meg a testével Brian, mint egy... nem is tudom micsoda. Úgy csinált, mint ha épp gúnyolna valakit.

- Én szépen kértelek.

- Jól van viheted. Azt hiszed olyan nagymenő vagy? Nem fogod tudni lefektetni, el ne hidd. - Mondta, mire nekem le esett az állam. Még jó hogy nem dőltem be a bocsánat kérésének. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam, csak a pirosodni kezdő foltot láttam Brian szeme alatt. Még majdnem meg is sajnáltam, hogy megint kapott, de aztán gyorsan észhez tértem. Elég fájdalmat okozott nekem.

- Ki mondta, hogy le akarom fektetni? Hagyd őt békén. És ne attól legyél sztár, hogy megpróbálsz minden lányt lefektetni. - Mondta James, Brian pedig próbálta össze szedni magát. Mire újra észbe kapott mi már a motorral száguldoztunk, hazafelé.

- Feljössz? - Kérdezte James a házuk felé bökve.

- Aha. - Bólintottam. Beszélni akartam vele. - A szüleid? - Kérdeztem a lépcsőn.

- Dolgoznak. - Értem.

Számon kértem Jamesen ezt a hősködős dolgot, és hogy miért védett meg, persze alig győztem hálálkodni is, mert mindent félre téve, nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem.

- Figyelj! - Állt velem szemben James, amikor kikísért.

- Mondd. - Mosolyogtam rá, és elmerültem a szemei szépségében.

- Nagyon tetszel nekem. - Bökte ki kertelés nélkül, mire nekem elakadt a lélegzetem.

- Ja...James... Én.. Nem akarlak...

- Nem akarsz megbántani, de ez neked nem fog menni... Eltaláltam? - Mondta szóról szóra, amit mondani akartam.

- Ne haragudj. - Szökött könnybe a szemem, mert én magam sem tudtam, hogy miért utasítom vissza ezt a jóképű fiút, akit normálisnak ismertem meg.

Eltelt két hosszú, gyötrelmes hónap, és semmit nem hallottam James felől. Nem mertem átmenni hozzá. A függönye el volt húzva, és arra sem reagált, amikor kaviccsal dobáltam az ablakát. Nem láttam két nagyon hosszú hónapig, mire végül rászántam magam, hogy átmegyek hozzá. Romokban hevert az életem, mondjuk Brian elment másik iskolába, de James hiánya lyukat vájt a szívembe. És mindent a saját hülyeségemnek köszönhetem.

Megálltam az ajtó előtt, és kopogásra emeltem a kezem, amikor egy magas vörösre festett hajú nő rontott ki a házból.

- Bocs. - Meredt le előttem. - Segíthetek?

- Én... - Próbáltam mondani valamit, de nem ment. Láttam a nő riadt tekintetét. Vagy tudja, hogy ki vagyok, vagy valami nagyon nincs rendben. Vagy mindkettő. - Mi történt? Hol van? Tudni akarom! Hol van James? - Követelőztem valami oknál fogva, amit jómagam sem tudok megmagyarázni.

- Gyere be. - Suttogta a nő.

Natalia, James anyukája addig nem volt hajlandó semmit mondani, amíg nem ültem le az asztal mellé, így hát engedelmeskedtem.

- Kómában van. - Mondta, mire szinte éreztem, ahogy összeszűkülnek a pupilláim, és fulladni kezdek. Rövid és lényegre törő, mint a fia. Erre jutottam azalatt a röpke pillanat alatt, amíg nem bírtam levegőt venni.

- Mi... Mi... Mégis mi történt? - Dadogtam, szinte már reszketve.

- Brian... Ugye így hívják?... Meg akarta ölni. Annyira megverte, és olyan helyen találta el az ütéseivel, hogy a fiam azonnal kómába esett.

- Látni akarom! - Álltam fel, de amilyen hirtelen felpattantam, olyan gyorsasággal estem is vissza a székbe.

- A férjem nem fog örülni... Téged hibáztat. Én tudom, hogy te nem tehetsz róla... gyere. - Nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.
A következő amire emlékszem az az, hogy kiszállunk a kórház előtt a taxiból.

Natalia férje a fiával volt, és kérlelte, hogy ébredjen fel. Amikor a felesége közölte, hogy magával hozott, fel sem nézett. Nem válaszolt, amikor köszöntem. Az egész még most is olyan, mint azon a napon, amikor először hoztak be Jameshez. Amikor tudatosult bennem, hogy ha igent mondok, akkor talán nincs ez, akkor talán nincs erre lehetősége annak a szemétnek.

2010.07.29.

Nem egy jó életcél 19 évesen egy kómában lévő beteg mellett tölteni minden szabad pillanatodat. Pedig én már ezt csinálom három hosszú éve. Ha tehetném el sem mozdulnék mellőle. Amikor vele vagyok úgy érzem, mint ha egy légüres térbe lebegnék. Nem hagyom el. Tudom, hogy érzi, hogy várok rá. Tudom, hogy érzi, hogy mennyire bánt, hogy mennyire megbántam már, hogy nem gondoltam át akkor, hogy egy életet tiprok a porba. Tudom, hogy vissza fog jönni hozzám, és hogy meg fog bocsátani nekem, még ha én örök életemre is büntetni fogom magam miatta. Egy napon felébred, elmosolyodik, és szolidaritásból úgy fog csinálni, mint ha mi sem történt volna. Azon a napon a szívem újra élni fog. Azon a napon talán újra élni kezdhetek. Újra élni kezdhetünk, együtt.

Őrült szerelmek/6

Bonyodalom

Anya elkezdett olyan irányba menni, hogy ha Szonja forgolódik, ne lásson meg minket, és a szemével egy vázára bökött, ami a bejáratnál van. Szerencsére Szonja ezt sem vette észre, így könnyen oda tudtam lopózni a bejárathoz.
Felkaptam halkan a vázát, és elkezdtem közeledni Szonja felé. Ő közben prédikált anyámnak, hogy Kevin csak az övé, és meg fog mindnyájunkat ölni. Elszólta magát a temetőről, és aztán elmesélte, hogy mi is volt pontosan.

- A temetésen, amikor Kevin elment, akkor miattam ment el, mert akkor derült ki, hogy terhes vagyok. Amíg ő hazahozott téged, én hallottam, hogy két srác, meg a két kis fattyatok beszélgetnek, és hogy a srácok egy rémhistóriát adnak elő a lányoknak. Ez után én igyekeztem úgy intézni, hogy a rém story valósnak látszódjon, és ez sikerült is.
- Hogy tehetsz ilyet? A te gyerekedet is ilyennek fogod nevelni? - Förmedt rá anya, arra, aki miatt elveszítette a férjét, és aki most az életét is el akarja venni.
Már éppen a háta mögött voltam ennek az őrültnek, aki elszerette a mostoha apámat, de nem tudtam leütni, mert betoppantak a zsaruk. Innen nagyon gyorsan zajlottak az események. Szonja neki ment anyunak, aki próbált védekezni, és szerencsére a rendőrök hamar közbe tudtak lépni.
Ekkor beállított Erhard és Dusán is, akik a helyzetet látva mindent megértettek. A zsaruk lebilincselték Szonját, és kivitték a kocsiba.
- Nyugodjanak meg, minden rendben lesz, felvesszük a vallomásokat, és hamar letudjuk az ügyet. - Mondta egy mély, dörmögős hang.
- Rendben, köszönjük a segítséget uram! - Mondta anya, akit eléggé megviselt az eset.
Szonját pont vitték a kocsik felé, amikor megjelent az ajtóban Kevin.
- Itt meg mi a csuda történt? Mit műveltél? - Szegezte a kérdést anyunak.
- Még hogy én? Úr Isten! Nézz már rá a kis szeretődre, idejött terhesen, és meg akart ölni!
- Ne merj így beszélni róla, biztos vagyok benne, hogy valami félreértés történt.
Ekkor odajött Stella, és mondta, hogy ő hívta a rendőrséget.
- Apu! Apu! - Ez a nő bántotta anyut. - Szaladt oda Stella Kevinhez.
Kevin felemelte a lányt, és megölelte. Mindent megértett.
- Bocsássatok meg, nem tudtam, hogy ez lesz, nem tartottam veszélyesnek a történteket.
- Elég ebből! - Vágott Kevin szavába anya. - Tönkre tettél mindent! Menj el innen, soha többet ne tedd be a lábad a házamba!
- Megértelek, én vagyok a hibás. - Ezzel Kevin elment.

Találtunk a földön egy listát, amin elég ocsmányul pontokba szedve le volt írva majdnem minden, ami velünk történt.

1.  Busz sofőr figyelem elterelése, lányok elütése.
2.Diliházas csaj lefizetése.
3.Az egyik srác elszeretése.
4.Stella zaklatása.
5.A család eltávolítása.
6. Kevin meggyőzése, hogy nem én tettem.

- Úr ég! Az egészet ez a nő tette? - Kérdezte Mary
- Nagyon úgy látszik. - Mondta anya.
- Hát ebből ma sem lesz suli. - Próbált viccelődni Dusán.

Mindenki egy kicsit kuncogott, és a fiúk átkaroltak minket. Nekiláttunk a rendrakásnak, és egész hamar be is fejeztük. A nap végére mindenki megnyugodott, még Stella is egész jól viselte a dolgokat.

Epilógus

Minden lecsendesedett, és vége lett a rém históriának. A sulit egész jól befejeztük, a sok kihagyás ellenére. Erhard és Dusán ballagása nagyon jól sikerült, és az érettségijük is meglett.
A ballagási vacsora a fiúknál lett megtartva, és ott volt mindenki, aki fontos volt. Erhard és Dusán szülei, anya, Stella... Végre megismerhettük az apósokat is. Nagyon jó fejek voltak, és egész este viccelődtek.
A vacsora után segítettünk elpakolni, és utána a fiúk átvették a ballagási ajándékaikat. A szülők közösen összefogtak, és szerveztek egy kirándulást, ami négy főre szólt. Mondták, hogy mi lennénk a kísérők, persze csak ha nem bánjuk, ha egy hetet a fiúkkal kell töltenünk. Mi nagyon megörültünk, és megköszöntünk a szülőknek ezt a nagy meglepetést.
Este jót buliztunk, és végig gondoltuk, hogy mi mindenen mentünk keresztül, ahhoz, hogy végre egy jó estét tudjunk tölteni együtt, a fiúkkal.
Reggelre nagyon kimerültünk, de ez nem gátolt meg minket abban, hogy összekészítsük a csomagokat. Együtt pakoltunk a fiúkkal, és mint az első mozizáskor, most is a fiúk választották ki, hogy mibe menjünk.

- Csoda, hogy csak ennyi ruhát hoztok. - Mondta Dusán.
- Hát... el tudjuk vinni az egész szekrényt is, ha nagyon akarod. - Mondta kicsit szurkálósan Mary, majd odament hozzá, és megcsókolta, majd becsapta az ajtót, mert kiszúrta, hogy mi tátott szájjal őket bámuljuk, mintha sosem láttuk volna őket smárolni.
Erharddal megint eszünkbe jutott az a bizonyos szomszédos zaj dolog, és nevettünk egyet. Kész telepátia alakult ki közöttünk.
- Gondoltad volna, a temetőben, hogy ebből ez lesz? - Kérdeztem Erhardot, és leültem az ölébe.
- Azt gondoltam, hogy kettőnk között lesz valami, de hogy ennyi bonyodalom kíséretében, azt nem.
Közelebb hajoltunk egymáshoz, és hevesen elkezdtünk csókolózni. Ki tudja, hogy mi lett volna a folytatás, ha Mary nem nyit be, hogy elkérje a telót.
Az estét a fiúknál töltöttük, de nem történt semmi, legalábbis köztem és Erhard között nem. Másnap tízkor indult a repülő Hawaiira, mi addig elmentünk anyuhoz, és elköszöntünk tőle. A repülő út meglehetősen unalmas volt, de a fiúk mellett nem unatkoztunk.
- Hova akartok először elmenni? - Kérdezte Erhard.
- Ez igazából a ti utatok, döntsetek ti. - Mondta Mary.
- Hát jó...- Merült gondolkozásba Dusán.
- Először foglaljuk el a szobánkat, utána menjünk el egy tengerparti vacsorára. - Ajánlotta Erhard.
- Ez nagyszerű ötlet. - mondtam, nagy lelkesen.

Amikor leszálltunk, egy taxi várt a reptéren, ami egyenest a szállodába vitt minket. Nagyon szép helyen kaptunk szobát, és a kilátás is gyönyörű volt. Épp naplemente volt, amit végignéztünk a fiúkkal, és csak utána mentünk le a tengerhez, hogy foglalhassunk asztalt a romantikus vacsorára, ami most kivételesen nem chips, cukorka, és keksz lesz.
Vacsorára homárt ettünk, és desszertnek valami különleges hawaii specialitást. Vacsi után Mary és Dusán elmentek, azzal az indokkal, hogy sétálni szeretnének egyet a tengerparton.
Én kettesben maradtam Erharddal, és visszamentünk a hotel szobába. Egy csodálatos estének néztünk elébe.

Őrült szerelmek /5

Rémület

Anya mára még szabadnapot adott nekünk, csak jövő hét hétfőn kell suliba mennünk, ami azt jelenti, hogy itt az egész hétvége előttünk. Mondta, hogy ma nem nagyon lesz otthon, elviszi Stellát valami dokihoz, meg bevásárol, és ügyet intéz. Nekünk még maradt a pénzből, amit adott, de szerencsére nem kérte vissza, szóval egy jó hétvége elé néztük, amit nem kell anyagiasan tölteni.
Erhardék most nem mentek haza, mint általában, amikor kicsit hosszabb időre itt ragadtak, hanem kitalálták, hogy be akarnak mutatni minket a szüleiknek. Először meglepett az ötlet, de végül is miért ne? Nekik könnyen ment, mivel úgymond bemutatták saját magukat, még ha nem is valami jó kezdettel. Nem tudtuk, hogy most mit kezdjünk ezzel a helyzettel, de igyekeztünk észnél lenni. Kölcsön vettük a kék Opelt, és Erhard vezetésével elindultunk feléjük. Erhard és Dusán már ovis koruk óta együtt élnek, mármint hogy egy házban a két család. Az út húsz perc alatt megvolt, és amikor nagy nehezen ki kecmeregtünk a kocsiból, egy gyönyörű, hatalmas családi ház állt előttünk, ami úgy nézett ki, mintha most építették volna. Nehéz volt elhinni, hogy a pasijaink ennyire tökéletesek mindenben, de muszáj volt beletörődni, még ha kicsit szokatlan is.
Az utóbbi napokban velünk nem történt semmi ijesztő, és ha jól számolom, akkor a 13 nap is rég lejárt, szóval túltettük magunkat az egész rém histórián.
Egy középkorú elegáns nő nyitott ajtót, aki minden bizonnyal Dusán mamája, mivel nagy volt köztük a hasonlóság, például a nehezen levakarható mosoly az arcán. Jött mögötte egy másik nő, aki nagyon fiatalosan öltözködött, és a haját leengedve hordta, ami nem megszokott a Queen Charlotte -i nőknél. Ő volt Erhard anyukája.
Rögtön beinvitáltak minket a házba, és kínáltak reggelit, friss sütit, és narancslét. Mintha tudták volna, hogy jövünk, vagy mindig ilyen felkészültek. Erhard bemutatott a mamájának, Mary pedig már össze is "haverkodott" Dusán anyjával, aki megkérte, hogy szólítsa anyunak, mondván, ha már a veje...
Kicsit kiakadtunk a nénin, de ki tudja, azért elég jó fej volt. Erhard anyja sietett a munkába, szóval elnézést kért, majd elment a fenti emeleti szobába.
Kérdően ránéztem Erhardra, aki kiolvasta a szememből, hogy mire vagyok kíváncsi, és elmondta, hogy az anyja Caren itthon dolgozik, mivel számítógépes munkát vállalt, az öccse mellett. Dusán mamája, Inka már nem dolgozott, de a nyugdíjával is nagyon jól keresett. Mondjuk még el se érte a nyugdíjas kort, de a munkájából adódóan hamarabb eljöhetett. Még csak 40éves.
Habár Inka már nem dolgozott, ő is lelépett, mondván, hogy dolga van. Dusán elmondta, hogy a neten szerzett magának egy jól kereső üzletembert, és mivel 40 évéhez képest jól tartja magát, sikerült összehoznia az emberrel egy találkát.
Erhardéknál nem úgy alakult a szoba elrendezés, mint nálunk, mondjuk ezt meg is lehet érteni egy ekkora házban. Nekik külön szobájuk volt,de ez 18 évesen azért nem csoda. Erhard kitalálta, hogy mind a kettőnknek megmutatja a szobát, akkor is, ha a többi alkalomkor csak egyikünk fog bemenni. Volt egy hatalmas francia ágya, amire le is huppant, amikor bementünk. A szobájában volt egy hifi, és egy kisebb fajta tv, hogy ne foglaljon sok helyet.
Dusán szobája sokkal különb volt Erhardénál. A falon poszterek, és autógrammok voltak, ami illett Dusánhoz. Volt egy kb. háromszor akkora tvje mint Erhardnak, mondván minek kell az a sok szabad hely, és neki is volt egy hifije, ami egy könyvespolc mellett helyezkedett el a földön. Megnéztem, hogy milyen könyveket olvas, és többnyire újfajta irodalmi műket találtam, és sok újságot.
Kettesben maradtam Erharddal, és ő odahúzott maga mellé az ágyra. Nem vettem észre, hogy hátra nyúlt egy kisebb párnáért, csak annyit észleltem az egészből, hogy gyengéden, hozzám vágta. Ezzel számomra egy párnacsatát kezdeményezett, aminek az lett a vége, hogy leestünk az ágyról, és én Erhardon landoltam. Nevetgéltünk, és amikor Erhard a szám felé közelített az ő szájával, megcsörrent a telefon. Mondhatom nagyon örültem... Erhard mondta, hogy vegyem fel, mert lehet, hogy fontos. Én nem akartam hallgatni rá, de azzal a kisfiús nézéssel le tud venni a lábamról. Anya volt, és szólt, hogy hazaért, és csinál vacsorát.

-  Így elszaladt az idő? - Kérdeztem Erhardtól, aki ekkor megmutatta az óráját. Hat óra volt, és én azt hittem, hogy még talán ebédidő sincs.

Erhard felajánlotta, hogy hazavisz minket, és Dusán is velünk tart. Megköszöntem neki, hogy van olyan rendes, és hazavisz minket, a mi Opelünkkel, erre rácsapott a fejére, és nevetett.
Elbúcsúztunk Carentől, és Inkától, aki már rég hazaért, és mi észre sem vettük. Most kivételesen Dusán vezetett, mivel Erhard szeretett volna foglalkozni velem, és ezt a tudtomra is adta, amikor csodálkoztam, hogy miért nem ő akar most is vezetni, mint mindig. Mary elől ült Dusánnal, aki azzal szórakozott, hogy apánk taxis múltjából megmaradt redőnyt kezdte el húzogatni, ami a két utastér között van, így célozva pár dologra. Kitaláltuk, hogy nem sietünk haza, és kerülő úton megyünk. Már messze elkeveredtünk, amikor a kocsi zötykölődni kezdett, és hirtelen egy nagy durranást hallottunk. Defektet kaptunk, és nem volt nálunk pótkerék.

Szerencsére volt a közelben egy panzió, csoda, hisz nagyjából a semmi közepén jártunk, mivel kijöttünk a városból. Felhívtuk anyát, hogy nem tudunk hazamenni, és defektes lett a kocsi. Nem örült neki, de kénytelen volt beletörődni a helyzetbe. A fiúk kibéreltek két szobát, mivel úgy nem lehetett, hogy egy szobában négy ágy, vagy esetleg kettő legyen. Így is csak úgy sikerült elintézni, hogy egy francia ágy van a szobákban. Erharddal átmentünk Maryékhez egy kicsit, és tvztünk, nevetgéltünk, és örültünk, hogy összehozott minket sors.
Nem volt nyitva már semmi üzlet, csak a benzinkút boltja, és onnan szereztünk kaját, amit már mindenki a saját szobájában fogyasztott el. Erhard viccelődni kezdett, és azt mondta, hogy ez egy romantikus vacsora. Talált egy kis tea mécsest, és megnyújtotta. Jó kis romantikus vacsi, ahol az előétel cukorka, a főétel chips, és a desszert keksz.
Miután megteltünk a sok rágcsával, hanyatt vágtuk magunkat a franciaágyon, és amikor Erhard nem figyelt odanyúltam a párnához, és az arcába nyomtam, persze nem durván. Ebből megint egy párna csata lett, de most nem estünk le, hanem Erhard rántott direkt a földre.
Most nem zavarta meg semmi a csókot, és azt sem, hogy ki tudjam gombolni Erhard Hawaiios ingét, de amikor az utolsó gombnál tartottam, valaki kopogott az ajtón.
A londiner volt az, és az érdekelte, hogy nem-e zavar minket a szomszéd szobából áthallatszó hang. Persze, miközben mi pont jól éreztük magunkat, majd pont a szomszéd szobából hallatszó hangok fognak érdekelni... És amikor belegondoltunk, hogy vajon milyen hangokról van szó, akkor Erharddal egymásra néztünk, és elkezdtünk hangosan nevetni, de ez már nem is nevetés, inkább röhögés volt. A londiner kidülledt szemekkel bámult minket, és mivel látta, hogy nem nagyon fogunk válaszolni, inkább kihátrált a szobából, és becsapta az ajtót.

- Nyugi, a zenéről beszélt, miért gondolsz rögtön rosszra? - Mondta Erhard a röhögés közben, és felém dobott egy párnát.
- Én rosszra? És te vajon min nevettél? - Mondtam, visszadobva a párnát.

Ő közelebb jött, és puszit nyomott a homlokomra, majd az orromra, és aztán a számra. A pusziból csók lett, a csókból pedig telefoncsörgés. Most nem foglalkoztam vele, és két perc elteltével el is hallgatott.

- Talán nem kéne! - Suttogta Erhard a fülembe.
- Miért? Már nem akarod?
- De, dehogynem te kis butus. - Mondta mosolyogva, megint azzal a kisgyerekes nézéssel, ami megint meghatott, bármennyire tiltakoztam.
- Akkor? - Tettem fel neki az egyszerű, de mégis bonyolult kérdést.
- Mindig megzavar minket valami, talán a sors akarja így. Nem mondom, hogy soha ne..., csak inkább várjunk.
- Jó, rendben, értelek. - Mondtam, alárendelve a nézésének, ami elkábított.

Ránéztem a telefonra, és csak Brenda volt, de mivel nem vettem fel, ezért írt smst, amiben csak annyi volt, hogy igaz Emily terhessége, és eljegyzése. Mondhatom megint nagyon fontos dologgal zavarták meg a pillanatot... De nem haragudtam senkire, és lefeküdtem Erhard mellé, aki átkarolt, és így aludtunk el.
Reggel ugyan úgy találtam magam, ahogy este elaludtam. Erhard karjai között ébredtem, pedig ő már fent volt, és ott is hagyhatott volna, mint a filmekben minden pasi tenné. Hát igen... A mi családunk nem átlagos, és Erhard sem az. Amikor úgy éreztem, hogy minden porcikám fent van, kinéztem a folyosóra, ahol Dusánt láttam, és egy idegen nőt, aki odasétált hozzá, és lesmárolta. Mary pont kinyitott, és felháborodva rohant oda, Dusán nevét kiabálva. Ekkor a nő elszaladt.

- Hogy tehetsz ilyet, az este után? - Kérdezte Mary.
- Én nem csináltam semmit drágám, esküszöm, ez a csaj jött ide, és hirtelen lesmárolt. - Mondta Dusán, meggyőző hangon.

Ekkor közbeszóltam, hogy én láttam a jelenetet, és Dusán igazat mondd. Mary bocsánatot kért, és megölelte Dusánt, majd szájon csókolta. Kettesben hagytam őket, és visszamentem Erhardhoz, aki pont ajtót nyitott, és mondta, hogy sikerült elintézni, hogy megcsinálják a kocsit. Én örömömben a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Tettem egy csípős megjegyzést arra, amit az imént hallottam, mégpedig, hogy lehet, nem hiába volt hangos a zene...
Erhard nevetett, és a végén megint ketten kötöttünk ki a földön a nevetéstől. Amikor sikerült összeszedni magunkat, szóltunk Maryéknek, és elindultunk haza. A kocsi most nem volt nevetéstől hangos, kicsit elfáradtunk, de azért beszélgettünk, és már csak arra emlékszem, hogy Erhard karjaiban ébredek fel, amikor behajtunk a kocsi beállóra. Láttam, hogy Mary is elaludt, és kicsit kuncogtam, a hangos zenére gondolva, persze nem gondoltam komolyan a dolgot, még ha Mary 15 évét elégnek is éreztem hozzá, nem mintha én idősebb lennék.

Anya már az ajtóban várt ránk. Nagyon aggódott, és rögtön azzal támadt ránk, hogy ugye semmi bajunk, és minden rendben van-e.

- Anya! Élünk és virulunk. Nincs semmi bajunk. -  Mondtuk felváltva Maryvel.
- De miért látszotok ilyen nyúzottnak? - Nézett anya értetlenül.
- Csak fáradtak vagyunk, semmi bajunk, de szeretnénk aludni. - Mondta Mary.

Más helyzetben vita lett volna belőle, ha így beszélünk anyuval, de most anya is békén hagyott ezzel, és nekünk sem tűnt fel, hogy miket is mondunk valójában. Elköszöntünk a fiúktól, és megbeszéltünk egy holnapi találkát. Este hamar sikerült elaludni, de hajnali fél három körül felébredtem, és elmerengtem a gondolataimban. Mostanában sok furcsa dolog történt velünk, és ennek biztos áll valaki a hátterében. Eszembe jutott a péntek este, és a szomszéd szobából áthallatszó zajok. Itt kicsit kuncogtam, de leálltam, nehogy Mary felébredjen. Gondolkodtam azon is, hogy vajon Erhard felvállal e a haverjai előtt a suliban, vagy ez csak amolyan sulin kívül működő dolog lesz. Remélem, felvállal, és komolyan gondolja ezt a köztünk lévő dolgot, mert eléggé rosszul esne, ha nem így van. Mary suttogni kezdett:

- Ella! Fent vagy?
- Igen, nem tudok aludni.

Ekkor zajokat hallottunk kintről, és kimentünk az erkélyre, körülnézni. Ismerős hangokat hallottam.

- Hé! Vigyázz, a fejem te észkombájn! - Mondta Dusán, a fán kapaszkodva.
- Jól van, na! Bocs! - Válaszolta Erhard.
- Hé, fiúk! Ti mit kerestek itt, az éjszaka közepén? - Kapcsolódtam be a "beszélgetésbe".
- Szia, Ella! Hozzátok jöttünk, ugye Mary is itt van? - Kérdezte Dusán.
- Igen itt vagyok. - Mondta Mary.
- Szóval miért is jöttetek? - Kérdeztem kicsit elmosolyodva.
- Sajnos nem tudunk holnap... ööö... azaz ma találkozni, mert be kell mennünk, segítenünk kell az ősöknek. - Mondta Dusán.
- Szerettünk volna ma is találkozni veletek, a suli előtt, és ez a megoldás tűnt a legjobbnak. - Vágta rá Erhard.
- Ohh! Szóval akkor már csak hétfőn találkozunk? Kár, de mindegy, gyertek be, eléggé lehűlt az idő. - Mondtam, és Erhardnak nyújtottam a kezem.

Ekkor Stella jelent meg a szobában, és számon kérte, hogy kik vannak itt. Nem ismerte fel a fiúkat, mivel eléggé kómás volt. Felvilágosítottuk, majd visszadugtuk az ágyba. Reggel hatig beszélgettünk, és hülyültünk, és élveztük az utolsó olyan napot, amikor közönség nélkül együtt lehetünk.
Hat körül a srácok elmentek, mivel anya elég korán kelő. Ez a nap nagyon gyorsan eltelt a fiúk nélkül, és csak este jutott eszünkbe, hogy holnap suli, és be kéne pakolni a táskába. Most is gyorsan ment az elalvás, mivel vártuk a holnapot, hogy újra találkozhassunk a fiúkkal.
Reggel anya a szokásos reggelivel várt minket, de mi most alig ettünk belőle valamit, mert eléggé feszültek voltunk.
Belegondolni is rossz, hogy mindenki a fejünkhöz vágja majd a kérdést, hogy hol voltunk, mit csináltunk, miért nem jöttünk suliba... Elköszöntünk, és elindultunk a rég megszokott úton a suliba. Mary belém karolt, mint eddig minden nap, amikor történt valami. Megláttunk egy furcsa alakot, egy nőt, aki hasonlított arra, akit a panzióban láttunk Dusánnal. Nem foglalkoztunk vele, de azért elkerültük.
A fiúk a suli busznál vártak ránk, de nem busszal indultunk a suliba, hanem Dusán új kocsijával, egy BMW-vel. Marynek eszébe jutott, hogy otthon hagyta a telefonját, és a kulcsát, ezért szóltunk a fiúknak, hogy visszamegyünk, de nem kértük, hogy vigyenek el, mivel nem voltunk még messze.
Az ajtó résnyire nyitva volt, és kezdtünk kicsit félni. Hangokat hallottunk, felnőtt női hangokat, ami arra utalt, hogy anya nincs egyedül.

- Én csak azt akartam, hogy az enyém legyen.
- De az is lett. – Ismertem rá anya hangjára.
- De ide köti a múltja, és valamennyire a jövője is, ha nem zárjuk le a múltat, és ezt csak én tehetem meg.
- Ne! - Hallottuk anya hangját, ami tele volt félelemmel, és méreggel.

Ekkor benyitottunk, és megláttuk Szonját, aki anyura szegezett egy kést, aki mögött Stella bujkált. Anya felküldte Stellát az emeletre, azzal, hogy nem lesz semmi baj, és utána észrevett minket.

Őrült szerelmek /4

Megfontolás :P

Reggel felkeltünk, és valahogy még testvériesebbnek éreztem Mary közelségét. Valahogy az utóbbi hetek jobb testvéri kapcsolatot teremtettek köztünk. Ahhoz képest, hogy amikor Mary idekerült, akkor még nehezen nyíltunk meg, most épp annyira nehéz nem nyíltnak lenni egymással szemben. Csináltunk reggelit, és utána leugrottunk a boltba, mert kevés kaja maradt itthon. Elterveztük, hogy hazafelé beugrunk ruhát nézni, és utána majd csinálunk valami ebédet.
A boltba majdnem csak mi voltunk, mintha mindenkit elnyelt volna a föld. Hát persze... A többiek suliban, mi meg úgymond elő vakációt tartunk tavasszal, és mindenki más pedig dolgozik. Kitaláltuk, hogy milánóit csinálunk, az erre felé úgysem valami megszokott kaja. Az eladónál senki nem állt sorba, és ő maga is eltűnt, így kb. annyit várhattunk, mintha szombaton jöttünk volna, olyan dél magasságában.
Ahogy kiértünk az áruházból, csörgött a telefon. A kijelzőn nagy piros betűkkel világított, hogy: ANYA. Erről hirtelen az jutott eszembe, hogy megkért, hogy ne csináljunk semmi butaságot. Nem mintha szerepelt volna a terveinkben.

- Szia, anya! Szólt bele Mary.
- Szia, kicsim! Ugye minden rendben van? Jól vagytok? Nem haragszotok, hogy eljöttem otthonról?
- Igen, igen, és nem.
- Jól van! Szombaton szerintem már otthon leszünk. Figyeljetek csak! Arra gondoltam, hogy Erhardékat elhívhatnátok, hogy aludjon ott. Ne legyetek már egyedül otthon. De nehogy valami megfontolatlan dolgot csináljatok! És ott a vendégszoba!
- De anya! Nem vagyunk dedósok, és van eszünk! Nem csinálnánk semmi megfontolatlan dolgot. - A hangsúly a megfontolatlan szón volt, és amikor Mary ezt mondta, rám kacsintott.
- Oké! Rendben! - Anya bevette Mary szavait. Úgy látszik, nem csak külsőségekben hasonlítunk.
- Na, leteszem drágáim, mert le fog merülni a teló. Sziasztok, vigyázzatok magatokra, és csak óvatosan azokkal a megfontolásokkal. Puszi!
- Jó, jó anya! Szia! Puszi! És szeretünk! - Csak ne gyertek hamar haza... tettük hozzá mindketten, miután leraktuk a telefont.
- Egy válást nem lehet hamar lezavarni Mary! – Mondtam nagy vigyorral.
- Hát persze, hogy nem.

Elmentünk a szomszédos ruha üzletbe, és találtunk egy csomó jó göncöt, mivel pont ma hoztak új árut. Még az áruk sem volt vészes, szóval megvettünk párat.
Otthon előkészítettünk mindent a kajához, és kicsit leültünk kártyázni. Megszólalt a telefon. Dusán volt, és azt kérdezte, nincs e kedvünk elmenni délután velük moziba. Mi természetesen igent mondtunk, és meg kértük őket, hogy jöjjenek át ebédre. Ők is szívesen jöttek, és a telefon után nem telt el még fél óra sem, de már itt voltak. Együtt nekiláttunk a milánóihoz. Véletlenül megvágtam az ujjam, amikor pakoltam volna el a tányérokat a mosogatóról. Erhard már jött is a sebtapasszal, de mielőtt leragasztotta volna a sebet, nyomott rá egy puszit. Hirtelen eszembe jutott pár vámpíros jelenet, de ezeket gyorsan elhessegettem. Készen lett a kaja. Mindannyian leültünk az asztalhoz, és olyan csend volt, hogy kitört rajtunk a nevetés. Kaja közben jókat nevetgéltünk, és beszélgettünk egymásról, mivel igazából nem nagyon ismerjük még teljesen egymást. A finom ebéd után Mary felajánlotta, hogy elmosogat, én pedig addig rendet raktam a szobánkban, és elindítottam a mosógépet. A fiúk nagyon meglepődtek azon, hogy első évesként úgy viselkedünk, mint egy kész felnőtt, de nem mondtak semmit, tetszett nekik az önállóságunk.
A nagy rendrakás után elővettünk pár új ruhát, és a srácok választották ki, hogy melyiket vegyük fel. Én egy kék kövekkel díszített szaténszerű ruhát vettem fel, mintha valami estélyre készülnék. Marynek egy toppot, és egy farmer rövidnadrágot választott Dusán, mivel ő inkább amolyan sportos típus.
Fél hat körül elindultunk a moziba, de még nem tudtuk, hogy mit fogunk megnézni. Ma a választék igen bő volt, meglehetett nézni a Terminátort, a Sikolyt, az Euro túrát, és egyéb vígjátékokat, horrort. Romantikus filmeket nem adtak, de azt valahogy egyikünk sem akart volna nézni. Végül egy horror mellett döntöttünk, amire furcsa mód be is engedtek. A sikolyt választottuk, pedig már többször láttuk, mivel a tv-be is adták. Előre tudtuk, hogy a csaj annak ellenére, hogy elmondja, hogy minden hülye lány felszalad az emeletre, ahelyett, hogy kimenne a házból, ő is ezt teszi, és előre tudtuk, hogy a végén majdnem mindenki meghal. A mozi után pizzáztunk, és Erhard kocsijával hazamentünk. Még szerencse, hogy neki már van jogsija. hazaérve felajánlottuk a fiúknak, hogy itt aludhatnának, de ők sajnos nem értek rá, mert az anyjuk éjszakás, és van egy kis srác, akire vigyázni szokott, de sajnos most nem tud. Minden esetre mondták, hogy holnap szívesen itt alszanak.

Másnap reggel kipihenten ébredtünk, és vártuk az estét. Felöltöztünk, összeütöttünk egy kis rántottát, pirítóssal, kajáltunk, aztán elkezdtünk kicsit tv-zni. Valaki kopogtatott az ablakon. Emily volt, az osztály kis álszentje, és minden pasi kedvence. Ez a csaj nagyon szépnek tartja magát, és kering róla egy pletyka, hogy odaadta magát egy tanárnak a jó jegyekért cserébe...
Kinyitottuk az ablakot, de ajtót még véletlenül sem nyitottunk volna.

- Sziasztok, kis szingli csajszikák! - Mondta nyávogós hangon.
- Biztos nagyon féltékenyek lesztek rám, amikor elhív engem valamelyik végzős a bálba..., na de sebaj, nem is ezért jöttem.
- Mi kidülledt szemekkel bámultok a hülyeségét. . Ha tudná, hogy már van barátunk, tehát nem vagyunk szinglik, és minket hamarabb meghívnak a bálra, mivel a barátaink végzősök...
- Szóval! Felvilágosítás volt a suliban, és ti mostanában nem jártok be. Kaptunk pár ingyen gumit, és gondoltam elhozom nektek, hogy ismerkedjetek velük, ha már egy fiú sem fogja nektek bemutatni a használatát. - Ezzel bedobott pár kotont, és elment.

Mi elkezdtünk hangosan nevetni, mire ő gúnyos arccal hátranézett és elszaladt. Biztos várta a tanár úr.
Megint csörgött a telefon, mint az elmúlt napokban mindig, és megint anya volt az. Mire beértünk, már csak az üzenet rögzítőt hallottuk.

- Sziasztok! Ugye minden rendben van? Haladunk nagy nehezen a válással, és igazából nem is nagyon visel meg a dolog. Stella az utóbbi pár órában kicsit fura, magába fordult, vagy mi. De gondolom, csak hiányoztok neki. Szombaton találkozunk, ha valami történik, akkor hívlak titeket.

Kicsit összébb pakoltunk a házban, mondjuk már így is elég nagy rend volt. Később átmentünk egyik barátnőnkhöz, hogy elkérjük a leckét, legalábbis neki ezt mondtuk, de valójában csak el akartuk mondani, az eseményeket, amik velünk történtek mostanában, és azt reméltük ezzel gyorsabban fog telni az idő.
Brenda szülei nem voltak otthon, így arról csámcsoghattunk, amiről akartunk. Mielőtt elkezdtünk volna arról beszélni, hogy mi minden történt velünk, rákérdeztünk, hogy mi van vele, és mi történt a suliban.

- Hallottátok, hogy Emily valószínűleg terhes? - Mondta, kifejezéstelen arccal.
- Nem, ez szörnyű! - Mondtam, mondjuk nem egészen így gondoltam.
- De mégis kitől? Nem tán a tanár? – Kérdezte Mary.
- Hát... de, állítólag az új némettanárnak feküdt le.
- Ez nem semmi, hallottunk pletykákat, hogy mit meg nem tesz a jó jegyekért, de hogy teherbe essen?! Ez durva!
- Áhhh... Nehogy megsajnáld, már el is van jegyezve. - Mondta Brenda.
- Mik nem történnek... - Vágtam rá.
- Nincs kedvetek itt kajálni velem? - Vetette fel az ötletet, amit mi szívesen elfogadtunk.

Beszámoltunk Erhardról, és Dusánról, meg az elmúlt hetek eseményeiről, amit Brenda szerencsére szívesen hallgatott, mivel mindig is szeretett képben lenni.
Ránéztem az órámra. Már öt körül járt. Mondtam Marynek, hogy sietni kéne, és gyorsan elköszöntünk.
Útközben összefutottunk a fiúkkal, akik szerencsére nem siettek, így nem találtak rá az üres házra. Elmentünk sétálni a parkba, ahol megláttuk az osztálytársaink által alkotott bandát. Az egyikőjük kiszemelt engem, mondjuk már rég óta figyelgetett, csak aztán én hirtelen eltűntem a suliból. Erhard észrevette, hogy végig nézeget a srác, és odament, szólni neki, hogy kopjon le.
A kis hülye gyerek, mármint amelyik sasolt egyből beparázott, és bocsánatot kért, mondván, hogy ő nem tudta, hogy van barátom, és azt végképp nem, hogy egy végzős az.
Hazamentünk, és elkezdtünk beszélgetni. A fiúkra valami féltékenységi roham tört rá, még Dusánra is, aki azt bizonygatta, hogy az egyik pisis gyerek nézegette Maryt.

- Higgyétek el, hogy nekünk csak ti kelletek! - Mondtam, elég meggyőzően.
- Ha kell, be is bizonyítjuk. - Mondta Mary, nem belegondolva, hogy mit is jelent, amit mond.
- Mégis mivel bizonyítanátok be? Még kicsit fiatalok vagytok nem? Persze nem akarunk ellent mondani, de anyukátok?! - Mondták felváltva a fiúk.
- Figyi! Anya azt mondta, hogy semmi megfontolatlanság! Hát mi ezt nagyon is megfontoltuk. És azt is mondta, hogy itt aludhattok, és hogy ott a vendégszoba. Hát akkor az jó lesz neked és Marynek. - Mondtam Dusán felé fordulva.

Erhard odajött hozzám, és elkezdett csókolgatni. Én visszacsókoltam, és behátráltunk a szobába, ezt valahogy Maryékkel egyszerre téve. Eltöltöttünk jó pár forró percet kettesben, és rajtam már csak bugyi, és melltartó volt, amikor valami zajt hallott Erhard. Szólt, hogy valamit furcsáll, és megkért, hogy nézzünk szét. Szólni akartam Maryéknek, de nem akartam megzavarni semmit, inkább ráhagytam. Lementem sprinteléssel a lépcsőn, és láttam az ablakban, hogy anya jött, Stellával.
Gyorsan szóltam Erhardnak, és bekopogtunk Marynek és Dusánnak, akik betakarva voltak, de inkább nem kezdtem el azon gondolkodni, hogy meddig juthattak el. Szóltam, hogy anya megjött, és megkértem őket, hogy rendezzék el a vendégszobát, és a mi szobánkat úgy, ahogy azt anya gondolta.
Marynek hagytam időt, hogy felöltözzön, mert kicsit furcsa lett volna, ha mindketten a fürdőből kirontva megyünk ajtót nyitni. Anya már mérgesen kopogott, amikor kinyitottam az ajtót.

- Anya!? - Néztem rá meglepett arccal, egy szál törölközőben.

- Igen, miért? Kit vártál? - Kérdezte anya, eléggé meglepődötten.
- Senkit, épp ez az!
- De hát írtam smst is, és próbáltalak hívni.
- Mi történt, valami baj van? Miért jöttetek hamarabb? - Próbáltam húzni az időt, hogy fent el tudjanak rendeződni.
- Ez hosszú történet, holnap elmesélem, de most már aludni szeretnénk, mert fáradtak vagyunk.
- Oké, oké. Szerintem a többiek lehet, hogy már el is aludtak, szóval csak csendben.
- Milyen többiek?
- Hát... itt alszanak a fiúk, ahogy mondtad.
- Ja! Bocs, már azt sem tudom, hogy hol áll a fejem.
- Semmi baj, menjetek csak aludni! Ha a többiek fent vannak még, akkor mi elleszünk. Jó éjt!
- Rendben kicsim. Jó éjt!
Adtam Stellának egy puszit, és együtt felmentünk a lépcsőn. Miután Stella bement a szobába, és hallottam, hogy az ajtó is becsukódik, siettem be Maryhez.

- Huuhhhh... Ezt megúsztuk! Anyuék holnap elmondják, hogy miért jöttek haza ma, és már le is feküdtek, szóval lebukásnak semmi valószínűsége.
- Jó, rendben. A fiúk fent vannak még, mondtam nekik, hogy szólunk, ha átjöhetnek, de csak dumálni.
- Oké, akkor menj, szólj nekik, aztán majd találunk témát.

Mary átlopódzott a vendég szobába, amilyen halkan csak bírt, és pár pillanat elteltével a fiúkkal az oldalán jelent meg. Amikor leültünk egymás mellé, a földre senki sem szólalt meg, és azon kaptuk magunkat, hogy nevetünk. Muszáj volt csendre inteni magunkat, mert ha anya felébred, akkor biztos elkezd kíváncsiskodni.

- Hogy-hogy hamarabb jött a mamátok? - Kérdezte Dusán.
- Nem tudom, azt mondta fáradt, és majd holnap elmondja.
- Értem.
Odamentem Erhardhoz, és átöleltem. Aztán ránéztem Maryre, és elgondolkodtam, hogy vajon meddig juthattak el.
- Ugye nem zavartam meg még semmit, amikor benyitottam? - Kérdeztem, kicsit óvatosan.
- Ööö... Nem, nem nagyon, még semmi olyat nem. - Mondta Mary, igyekezve határozottnak látszani.

Többet nem zaklattam ezzel a dologgal, inkább beszélgettünk az eddigi furcsa eseményekről, az eléggé különleges megismerkedésünkről, és jókat nevetgéltünk. Látszott a fiúkon, hogy most már elhiszik, hogy nekünk nem kell más, csak ők. Számunkra ők voltak a negyedik életfeltétel. Hajnali kettőig dumáltunk, aztán a fiúk keltettek minket fel, hogy ők átmennek a vendégszobába, mert anya eléggé meglepett szemmel nézne rájuk, ha itt találná őket reggel. Tök durva, hogy anyánk itthon van, mi meg két sráccal vagyunk a háló szobánkban. Reggel arra ébredtünk, hogy valaki beszélget. Anya és a barátaink voltak azok. Nem mentünk le, hanem sunyi módon inkább csak hallgatóztunk.

- Tök rendes srácok vagytok, nem hittem volna, amikor megismertelek titeket, hogy ennyire "jó fejek" vagytok. Egyébként van valami köztetek, és a lányaim között? - Kérdezte anya nagy gyanúval.
- Én ilyesmiben nem tudnék, és nem is akarok hazudni önnek, szóval igen. - Mondta Erhard nem gondolva köntörfalazásra.
- És mióta tart ez az egész? Ugye el akartátok mondani?
- Az egész akkor, ott, a temetőben kezdődött. - Mondta Dusán.
- Először szerintem a lányok el akartak minket kerülni, kérem, ne hibáztassa őket, csak szerelmesek, ez normális.
- Dehogy hibáztatom őket, tudom, hogy ez normális, én is voltam gyerek, nem vagyok olyan mint a többi begyöpösödött szülő, akik nagyon féltik a porontyaikat. Mindennek eljön a maga ideje egyszer, és úgy látszik, ennek már itt van.
- Hű... Maga aztán lezser anya. – Mondta Dusán, a megszokott széles vigyorával.
- Hát igen, igyekszem az lenni. És tudom, hogy a lányaim már nem kis ovisok, hanem lassan érett nagylányok, sőt felnőttek, de nekem ők mindig is a kislányaim lesznek. Féltem őket, ugyan úgy, mint a többi szülő, de nem tehetem meg, hogy bezárom őket egy sötét szobába, és a fiúkat a ház környékéről is elzavarom. És egyébként hogy álltok a szexszel? Na, jó, erre inkább ne válaszoljatok, nem akarok csalódni, bízok bennük.
Dusán majdnem felröhögött, Erharddal együtt, de sikerült elfojtani.
- Még nem történt semmi ilyesmi, nyugodjon meg. - Mondta Erhard, kicsit mosolyra húzva a száját.

Ekkor láttuk Dusán arcán, hogy mindjárt elpattan a mécses, de nem sírni fog, hacsak nem a röhögéstől. Gyorsan leszaladtunk a lépcsőn, és mindenkit üdvözöltünk egy egy puszival, és beszámoltunk anyunak arról, hogy egymásra találtunk a fiúkkal.
Anya egész jól fogadta a hírt, mondjuk az előbb már a fiúktól megtudta, szóval ez csak amolyan megnyugtatás volt, hogy ne higgye azt, hogy sosem akartuk elmondani, még ha ez így is van.

- Anya! Miért is jöttetek haza hamarabb? – Kérdezte Mary, mondván, úgy volt, hogy ma elmondja.
- Ez nagyon hosszú történet, gyertek, reggelizzünk.

Stella még aludt, szóval nyugodtan beszélhettünk. Anya elmondta, hogy Kevin barátnője valami hisztis hárpia, és szerinte utálja a gyerekeket. Egyszer otthagyta vele Stellát, mert le kellett ugrania a patikába, és mire visszament a gyerek sírt, és elbújt anya mögött, és azt kiabálta, hogy csúnya néni, Kevin barátnőjére, Szonjára mutatva. Anya nem kérdezte meg, hogy mi történt, de hitt Stellának, hogy Szonja tett valamit vele. Rögtön összepakolt, és elindult haza. Sokszor próbált hívni, csak nem vettük fel, ezért inkább smst írt, amit nem olvastunk el, ezért ért váratlanul, amikor beállított.

Őrült szerelmek /3

Mára még egy rész, mert régen írtam :D

Gyanú.

Amit ez után aludtam az nekem, 5 percnek se tűnt, mégis kipihentem ébredtem fel. Mary kitalálta, hogy elmegy Erharddal boltba, mert nem volt nálunk semmi kaja, és ez pont kapóra jött, hogy én is tudjak beszélni Dusánnal. Ilyenkor tudom áldani a tesóm ötleteit. Dusán még nagyon kómás volt, de azt mondta, hogy pár perc és kinyílik a csipája. Így is volt, nem telt el negyed óra sem, és már beszélgettünk. Gyors rákérdeztem, hogy mi van közte és Mary között.

- Most te meg Mary...? Kérdeztem elnyelve a járás szót.
- Szerintem igen. – Bökte rá, egyből értve mire gondolok.
- Értem! És ő tudja, hogy te ezt, hogy gondolod? Kíváncsiskodtam tovább
- Remélem igen, mert nem vagyok a szavak embere, de ha nem, akkor beszélni fogok vele erről.
- Szerintem jó lenne, mert fontos, hogy beszélgessetek egymással, szerintem nem csak abból állna egy kapcsolat, hogy együtt vagytok, ölelkeztek meg ilyenek.
- Igen ez így van! Egyébként nagyon érettek vagytok a korotokhoz képest!
- Hát igen, mivel a szüleink nem tudnak még magukkal se eleget foglalkozni, ezért muszáj volt beletanulnunk az életbe.

Ekkor pont betoppant Mary és Erhard, egy kosárral a kezükben. Hoztak friss cipót, azaz kenyeret, de itt a világ végén még cipónak nevezik. Mary széles vigyorral az arcán megfogta a kezemet, és elráncigált a másik helyiségbe.

- Szerelmes beléd! - Mondta, olyan arcot vágva, mintha azt akarná tudatni, hogy ő megmondta. Erre én nem nagyon tudtam mit reagálni, csak annyit mondtam, hogy köszönöm. Kihallatszott a fiúk beszélgetése, talán direkt nem suttogtak.
- Jól látom, hogy te meg Mary...? - Kérdezte Erhard.
-Ajjjj... Akárcsak Ella, teljesen egyformák vagytok, össze illetek. Igen, igaz.
- Ennek örülök. Ekkor Mary felnevetett, már nem bírta tartani.

Ebből Mary számára is kiderült, hogy Dusán is hasonlókat érez, mint ő. Bementünk a fiúkhoz, és elterveztük, hogy körülnézünk ebben a kis faluban, aminek még a nevét se tudjuk. Először egy parkba mentünk el, amiről csak akkor derült ki igazán, hogy park, amikor láttunk pár padot, és egy öreg játszóteret, amit befedett a hó. Hallottuk, hogy van a közelben egy korcsolya pálya, és mindannyian benne voltunk egy kis kalandba, bár még egyikünk sem korcsolyázott eddig.
Gyönyörű, hatalmas pálya volt, talán akkora, mint az egész falu. Először óvatosan a szélén mentünk, aztán bátorságot véve nekiindultunk, és szórakoztunk egy jót. A bátorságunknak meg is lett a következménye, Erharddal kézen fogva csúszkáltunk, amikor váratlanul megbillentem, és magammal rántottam őt is. Szerencsére ő megúszta, de én kórházba kerültem, mondjuk csak annyi időre, amíg sínbe tették a lábam. Ennek annyi, egy törött láb, egy lavina és ki tudja még mi fog jönni.
Visszamentünk a kis szállóba, és aludni tértünk, mivel nagyon gyorsan eltelt a nap. Másnap reggel a bekapcsolt tv sistergésére ébredtem, és elkezdődött a hatórási hírek. Elmondták, hogy vége a viharnak, és újra járnak vonatok. Elkezdtem csomagolni, és készítettem a többieknek egy kis reggelit. Ettünk, utána mindenki becsomagolt, leadtuk a szoba kulcsát, és elindultunk a vonat állomás felé. Erhard segített, mert egy kicsit nehezen ment a mankóval való járás.
A szűk utcán ember tömegek álltak, vonatra várva. A mi vonatunk este hatkor fog indulni, de a menetrendekhez nagy betűkkel ki volt írva, hogy az utak miatt késésre lehet számítani.

- Anya örülni fog, mondhatom. - Mondta Mary.
- Nyugi, szerintem már hozzászokott a sok késéshez. – Próbált viccelődni Dusán.

Kitaláltuk, hogy keresünk egy mozit, de aztán rá kellett ébrednünk, hogy a világ végi kis falucskában nincs mozi, és ez nem Amerika. Találtunk egy cukrászdát, és beültünk sütizni. Így legalább melegen voltunk, és a vonat állomás is közel volt.
Csörgött a telefon, anya volt. Már aggódott, hogy mi van megint, és merre járunk. Elmagyaráztuk neki, hogy hatkor indul a vonat, ha nem késik, és 11 körül otthon leszünk. Anyu hangja szomorkásnak tűnt, de amikor rákérdeztünk mi a baj, nem felelt semmit, csak annyit mondott : nem telefon téma.
Anyut megint gyorsan le lehetett rázni, és azon kaptuk magunkat, hogy már csak 10 percünk van hatig. Elkezdünk futni a vonatra, én is, amennyire tudtam siettem, aztán még 6:30-kor is a vonatot vártuk, ami 6:45 körül indult el.

Talán az utóbbi pár nap hatása tette, de kimerültünk, és a vonaton is elaludtunk. Mary ébredt csak fel, és látta, hogy most érünk be a szigetre. Nem keltett fel, talán egy kicsit egyedül szerette volna érezni magát. Kiment a fülkéből, magával vitt egy pokrócot is, mivel meglehetősen hideg volt a vonaton.
Elgondolkodott:

- Ez a pár nap esemény dús volt, és talán ezen múlik a jövőnk. Sarah a diliházban, a temetős rém sztori, a betörő a házban, a telefon, valahogy minden összefonódik. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy valaki, akit ismerünk, és talán szeretjük is, valaki olyan tehette... Te jó ég! Mi van, ha Erhard, és Dusán volt, akik az elejétől fogva velünk vannak, és néha eléggé rejtélyesek? - Tette fel magának a kérdést.

De ahogy kimondta magában a két nevet, valaki hirtelen megölelte. Megijedt, de ahogy megfordult már meg is nyugodott. Dusán volt az.

- Mit csinálsz? – Kérdezte.
- Csak gondolkodtam. - Mondta, remélve, hogy nem hangosan gondolkodott.
- Nem jössz vissza a kabinba, a többiek is fent vannak már.
- De, menjünk. - Maryt kirázta a hideg, amikor Dusán átkarolta, ki tudja?! Talán a gondolatoktól, amik nem lehetnek valósak. Én már nyitott kabin ajtóval vártam őket, és szóltam, hogy beszélni szeretnék Maryvel. - Amolyan csajos ügy - Mondtam indokként.
- Ismerlek annyira, tudom, hogy nem ok nélkül szoktál félrevonulni! - Mondtam Marynek, kíváncsiskodó hangon. Mary elmondta, hogy miken gondolkodott, de majdnem hogy harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat.
- De ugye nem gondolod komolyan, hogy Erhard és Dusán állnának mindennek a háta mögött? Ezt verd ki a fejedből!!!
- Nem, nem gondolom, vagy inkább remélem, hogy hülyeséget gondolok, nem tudom elképzelni róluk. De átfutott a fejemen. Bocs!- Mondta, de ekkor már hívtak minket, hogy pakoljunk, mert a végállomás következik.

Anyunak küldtem egy smst, hogy jöhet ki elénk, de jött is a válasz, hogy most nem ér rá, ezért Erhard szerzett gyors egy taxit. Zuhogott az eső. - Hát persze... nem is várhattunk volna szebb fogadtatást.
Hazaértünk. Végre az eső is elállt. Eljött a búcsúzkodás ideje. Mary és Dusán félrevonultak, és látszott, hogy pár haragos pillantást vetettek egymásra. Erhard odajött hozzám, és karjaiba vett. Megcsókolt, és végigsimított az arcomon. Elköszöntünk egymástól, és ez olyan fájdalmas volt, mintha soha többé nem is találkozhatnánk. Persze tudtuk, hogy ez nem így van. Mary és Dusán búcsúzkodása kevésbé látszott szívélyesnek. Ezt még számon fogom kérni Maryn.
Bementünk a házba, ahol már ajtó is volt. Anya sehol, és Stellát sem láttuk. Egy levél volt az asztalon, és mellette még egy boríték.

"Sziasztok!

Mire ezt a levelet olvassátok, már nem leszünk otthon. Elutaztam, és magammal vittem a húgotokat is, mivel nem hagyhattam egyedül, és a szomszédra inkább nem bízom. Ha el akartok érni, a mobilom nálam van, de Kevint is hívhatjátok. Hozzá mentem, meg az újdonsült barátnőjéhez. El fogunk válni, és szeretnék mindent minél hamarabb elintézni. Remélem, pár napig meglesztek nélkülem. Legkésőbb Szombaton otthon leszek. A másik borítékban hagytam pénzt, ami elég nektek még egy hétre is. Kérlek, ne csináljatok hülyeséget!!! Vigyázzatok magatokra!
Csókoltat: Anyátok."

Maryvel egymásra mosolyogtunk, és sietve megnéztük, mennyi pénz áll rendelkezésünkre. Anya talán az egész havi keresetét itt hagyta nekünk, igaz tett oda egy-két számlát, de így is sok pénzünk marad.
Elmentünk fürdeni, kerestünk valami kaját a frigóban, aztán bevetettük magunkat az ágyba. Mary nagyot sóhajtott, nekem pedig eszembe jutott, hogy váltak el Dusánnal.

- Mi volt ez a jelenet Dusánnal?
- Semmi, csak számon kérte, hogy ugye nem gondolok semmi olyanra, hogy ők állnának a háttérben, vagy hogy bármi közük is lenne az egészhez.
- És?
- Mi és?
- És, mit mondtál neki?
- Mivel úgy gondoltam, hogy az őszinteség benne van egy kapcsolatban, körülírtam a dolgot.
- Mi??? - Jajj Mary. Ugye nem csináltál butaságot? Förmedtem rá, talán kicsit durván. Mary nem válaszolt, pár perc néma csendben feküdtünk, bámulva ki a fejünkből.
- Azt mondtam, hogy felmerült bennem valami, mivel igen fantázia dús vagyok, de mondtam, hogy nem gondolom komolyan, és nem nézném ki belőlük. És odaböktem a végére, hogy szeretem, aztán bejöttünk. Figyelj Ella! Ő az a srác, akivel talán még az elsőt is el tudnám képzelni, nem akarnám elrontani egy ilyen hülyeséggel.

- Mi? Óóóóó... Szóval... Hűűűű...
- Miért? Neked eszedbe se jutott, hogy Erharddal...?
- Nem mondom, hogy nem, de ez most váratlanul ért. Meg tudlak érteni. Most már inkább aludjunk, még annyit, hogy ne kapkodd el a dolgot! Ez nem akar felvilágosítás lenni, csak úgy mondom.
- Oké! Nem is ugrottam volna rá rögtön, vagy valami ilyesmi, csak el tudom vele képzelni. Na aludjunk! Jóé éjt!
- Jó éjt!

Őrült szerelmek / 2

Diliház

Amikor hazaértünk Stellával, anya Kevinnel beszélt telefonon, és már csak annyit hallottunk a beszélgetésből, hogy anya kijelentette: elege van, és örülne, ha Kevin megváltozna, és többet lenne a családdal, vagy soha többet inkább ne is jöjjön haza. Este nehezen ment az elalvás, megint esett az eső, és dörgött az ég. Stella is átjött hozzánk aludni, mert meggyőződése, hogy egy mumus van a szekrényében. Ezért, hogy megnyugodjon együtt megnéztük azt a bizonyos szekrényt. Nem találtunk ott senkit, bár nekem szemet szúrt egy vizes lábnyom. Szerencsére Stella és Mary nem vették észre, de azért igyekeztem őket minél hamarabb ágyba dugni. Anya kijött, és csodálkozott, hogy miért nem alszunk már, és elmeséltem Stella mumus elméletét. Anya felnevetett, és bement jó éjt-puszit adni nekik. Engem furdalt a kíváncsiság, ezért körülnéztem a házban, de nem találtam senkit és semmit. Nehezen, de sikerült elalvásra bírnom magam.
Reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefon, legalábbis ezt hittem, de aztán rájöttem, hogy csak a postás csengetett, ami vagy azt jelenti, hogy elaludtam, vagy pedig Tomibá jött hamarabb. Nagy nehezen levánszorogtam a lépcsőn, és készültem ajtót nyitni, de már nem volt rá szükség, mert az ajtónak hűlt helye volt. Észrevettem, hogy Stella a sarokban ül, felhúzott térdekkel és sír. Anya már kintről szaladt be, egy rendőrrel az oldalán, és megkért, hogy nyugtassam meg a húgomat. Mary is odajött, és igyekeztünk elterelni Stella gondolatait. Hugi szorongatott valamit a kezében, és azt akarta bizonygatni, hogy a mumus járt itt, és ezt neki hagyta. Aztán láttam, hogy egy mű rózsát szorongat. Elmagyaráztam neki, hogy azt nem hagyhatta a mumus itt, mert egyrészt nincs, másrészt az összetört kubai vázában volt néhány művirág. Lehet, hogy most hazudtam a húgomnak, de valamivel muszáj volt megnyugtatni. Anya és a rendőr elmondták, hogy betörő járt itt az éjjel, és gondolom a vizes lábnyomot is ő hagyta, mivel szakadt az eső.

- El tudnád vinni Stellát az oviba?- Kérdezte anya, remélve, hogy a felelet igen lesz, habozás nélkül.
- Hát... Suliba kellene mennünk! – Nem mintha nem vittem volna el szívesen hugit.
- Ma ne menjetek suliba, szükségem van rátok itthon a rendrakásban, és nem szívesen maradnák egyedül, de Stella nem lenne nagy segítség most. - Mondta anya.
- Rendben! Akkor elviszem Stellát, de örülnék, ha Mary is jönne! - Nem nagyon akartam nélküle sehová se menni, mert ugyan nem lenne egyedül, de úgy érzem, én tehetek erről a temetős dologról.

Hazafelé Mary felvetette, hogy menjünk el Sarahhoz a diliházba, mert többet akar tudni az egész rémmeséről, és nem hinné, hogy Sarah tényleg dilis. Én nem tartottam hülyeségnek az ötletet, ezért telefonáltam anyunak, hogy kicsit késünk, mert egy öreg néninek segítünk haza vinni a csomagjait. Kezdem úgy érezni, hogy túl sokat hazudok, de jó ügy érdekében teszem.
Útban Sarahhoz belebotlottunk Dusánba és Erhardba.

- Nem mentetek suliba? - Kérdezte Mary, kicsit csodálkozva.
- Nem, a végzősöknek ma nincs suli. - Válaszolta mélyen Mary szemébe nézve Dusán.

Közben azt vettem észre, hogy Erhard folyamatosan engem bámul. Mondjuk ezt valószínűleg úgy vettem észre, hogy én is őt bámulom...

- És hova tartotok így sietve? - Kérdezi Erhard, még mindig bámulva.
- Hát... ööö... - Leblokkoltam, nem tudtam, hogy bevessem-e a briliáns hazudozó képességemet, de Mary kimentett a csávából.
-A diliházba megyünk, Sarahhoz. Nincs kedvetek velünk tartani?
- Elhittétek ezek szerint a mesét, ugye? - Kérdi Erhard azzal a furcsa nagy vigyorral a száján.
- Nem, még mindig nem hiszünk a rémmesékben, de nem áll szándékomban megosztani veletek az erről szóló véleményemet. Egyébként meg házi dogát kell írnunk a diliházról, ezért megyünk oda. - Mondtam, remélve, hogy beveszik.
Mary majdnem felnevetett, de rosszalló pillantást vetettem rá, és elfojtotta a röhögést.
-Ja persze... Valljátok be, hogy bevettétek a sztorit! - Mondta Dusán, aki már egyből indult is a diliház felé, jelezve, hogy velünk tartanak. Közben megláttuk anyánkat, kiszállni a kocsiból a hipermarketnél. Felénk nézett, de látszólag nem vett észre minket.
Erhard bocsánatkérő pillantást vetett rám.
- Ugye nem baj, ha mi most lelépünk? - Kérdezte, és már megint engem bámult.
- Nem, dehogy is. - Válaszolt Mary, mivel látszólag belém folytatta a szót Erhard tekintete.

Dusán puszit nyomott Mary arcára, aki abban a pillanatban vörösebb lett, mint egy jól érett alma. Erhard csak a levegőben küldött felém egy csókot, de azért kicsit én is elvörösödtem.

Megérkeztünk, a kapuban két mackós kb. 2 méteres őr állt. Nem akartak beengedni, de amikor bevetettem, hogy bekerülhetnek a suli újságba, csak engedjenek már be, mert fontos a házi doga miatt, akkor szempillantás alatt bent találtuk magunkat.
Sarah a 13-as szobában volt, és normál körülmények között nem mehettünk volna be hozzá, de bent az ápolónak azt hazudtam, hogy családtagok vagyunk, és ezt ő el is hitte. Mikor megláttam Sarah-t, hirtelen eszembe jutott az a nő, aki beleegyezett Mary örökbe fogadásába, ő nem volt más, mint Mary nagyanyja, aki teljesen lemondott unokájáról.

- Szia! Ő Mary, én meg Ella vagyok. - Mutattam be magunkat, igyekezve barátságos lenni.
- Sziasztok! Én Sarah vagyok, de gondolom ezt tudjátok. Mit kerestek itt? Az ápoló azt mondta családtagjaim vannak itt, de nekem nincs senkim! - Mondta zavartan. Látszott rajta, hogy nem érti az egészet.
- Igazából csak hazudtunk az ápolónak, és kint az őröknek is. Meggyőződésünk, hogy nem vagy őrült, és igazából a Jannel, és veled történtek érdekelnének minket. Van egy olyan érzésünk, hogy most velünk is ugyan ez a helyzet.

- Jane... Hát igen, ő volt a testvérem, sokan azt állították, hogy öngyilkos lett, mert a lányát örökbe fogadták, de én tudom, hogy két srác kergette őt a halálba. Ezek után én bevonultam ide, remélve, hogy itt nem érhet utol a kitalált rémmese, és a halál. .- Sarah zaklatott lett, és pár perc múlva elkezdett kiabálni velünk, hogy miért akarjuk bántani, és mit keresünk itt.

Lerohanta Maryt, és elkezdte Jane nevét kiabálni. Aztán egy kicsit csendben, és nyugton maradt, és egy újabb név hangzott el: Rose Cony. Újra felemelte a hangját, és ekkor bejött az ápolónő, és nyugtatót adott neki. Elköszöntünk egy gyors sziával, és hirtelen mind a ketten elkezdtünk rohanni a kapu felé. A két őr már nem volt ott, de erre csak később jöttünk rá. Siettünk haza, mert anya már biztos nagyon várt minket. Otthon gyors összepakoltunk, és én kicsit furcsálltam, hogy anyunak nem is tűnt fel az eltelt rengeteg idő.
Kevin itthon hagyta az egyik telefonját, ami elkezdett csörögni. Anya ránézett, és az volt kiírva a kijelzőre, hogy: édes2. Anya felvette, és egy női hang szólt a másik oldalon. A hangot mi is hallottuk.

-Szia, Kevin! Én vagyok az, az egyetlened. Mikor lesz már végre szabadidőd, elmondtad már a feleségednek? Jó lenne találkozni, hiányzol!- A szavak hallatán anyám rémült képet vágott.

Hirtelen lecsapta a telefont, és csak annyit mondott nekünk, hogy elmegy Stelláért az oviba, és sokáig oda lesz, szóval azt csinálunk, amit akarunk.
Nem telt el 10 perc, Erhard és Dusán jelentek meg az ajtóban, vagyis az ajtó helyén. Mi beengedtük őket, és utána sokat beszélgettünk. Furcsa zajokat hallottunk, és Erhard felajánlotta, hogy körülnéz. A nappaliban volt egy széf, és mondtam neki, hogy arra nézzen el először, mivel lehet, hogy megint a betörő van itt. Igazam lett, megint az a pitiáner tolvaj akart garázdálkodni, de hála Erhardnak ezt most nem úszta meg. Kihívtuk a zsarukat, akik rögtön a börtönbe vitték a fickót. Anya rémülve jött be az ajtón, amikor látta a rendőröket, de megnyugtattuk, hogy nem történt semmi baj.
Erhard és Dusán talán összebeszéltek, vagy legalábbis előre eltervezték a dolgot, amikor közelebb jöttek hozzánk, és a szánk összeért. Az a pár perc nekem végtelenségnek tűnt, és azt kívántam bár ne lenne vége. Ki tudja, talán ez egy kis jó a mostani rossz időkben. Teló számot cseréltünk, és a fiúk megígérték, hogy hívni fognak minket.

Este megint nehezen jött a szememre álom. Elmerengtem a gondolataimban, és eszembe jutott a név, amit Sarah kiabált. Rose Cony, Rose Cony... Hát persze, és ekkor esett le, hogy Mary születési neve ez volt. De ezt Sarah honnan tudhatja? Nem volt erőm tovább gondolkodni, lecsukódott a szemem és elaludtam, talán azért, mert tudtam, hogy holnap szülinapi bulink lesz, legalábbis ha anya nem gondolja meg magát.
Másnap reggel anya keltett minket, hogy siessünk, mert a vendégek hamarosan itt lesznek. Ezek szerint nem felejtette el a szülinapot, és a megígért bulit sem.
Két váratlan vendég is megjelent, és később kiderült, hogy anya hívta meg őket. Erhard és Dusán voltak azok, és anya azt mondta, hogy egy ajándék végett kell itt lenniük.

- Elég idősek vagytok már ehhez az ajándékhoz, úgy gondolom. - Mondta anya, széles mosollyal az arcán.
- Jajj anya! Mondd már, miről van szó!? -A kíváncsiság minden porcikámat bizsergette.
- Az ajándékotok egy négyfős síelési lehetőség, ami nektek, Dusánnak és Erhardnak szánok.Gondolom, nem kell kétszer mondanom, hogy menjetek pakolni, mert este nyolckor indul a vonat.

Erhard rám nézett, és egy hatalmas vigyor játszott az arcán. Azt hittem hirtelen, hogy odamegyek, és megcsókolom, és hogy nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek.
A pakolás gyorsan ment, mivel Erhardék már kész csomaggal érkeztek ide, és segítettek nekünk. A vonaton ölelkezve ültünk, mivel nem volt valami meleg sem, és biztonságban éreztük magunkat a fiúk karjai közt.
Mary kihívott engem, hogy mondani akar valamit.

- Ella! Azt hiszem, szerelmes vagyok! - Mondta, és mosolygott.
- Tudom Mary, látszik rajtad, és hidd, el Dusán is szeret téged. Én is mondok valamit: Szeretem Erhardot.
- Ő is szeret téged Ella! Hidd el. - Mondta Mary és nevetett.
- Na, siessünk vissza, mert a végén megfagynak a fiúk, ha nem melengetjük az oldalukat.

A fiúk tényleg vacogtak, és mi gyorsan az ölükbe vetettük magunkat. Én már nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és csókot nyomtam Erhard szájára, ami kicsit váratlanul érintette, de viszonozta.
A vonat hirtelen hangosan zakatolni kezdett, és ijesztővé vált a hangja. De biztos csak a hegyek visszhangja miatt. Elkezdett szakadni a hó, és minden hófehérré vált kint, percek alatt. Már két órája utaztunk, és közel volt a cél, de nem értünk el odáig. A vonat egyre csak zakatolt és zakatolt, amikor egyszer csak váratlanul lefékezett, és hatalmas puffanást hallottunk. Nem láttunk ki, de valaki mondta, hogy lavina volt, és a vonat kisiklott. Csoda, hogy még élünk, de ezek szerint szerencsénk van. A vonat rendszere meghibásodott, és az ajtó nem nyílott ki. A vonaton pokrócokat osztogattak, hogy ne fagyjunk meg, ha már a lavinát túléltük. Pár óra múlva helikopterek hangját hallottuk, és az ajtót valaki megpróbálta kifeszíteni. Egy rendőr volt, aki szerencsére sikerrel járt. Mindenkit a közeli szállodákba küldtek, és felszólítottak minket, hogy nagy vihar van a környéken mindenhol, szóval ne próbáljunk útra kelni.
Egy három csillagos szállodába mentünk, és ott töltöttük az éjszakát. A rémülettől nem sok kedvünk volt beszélni, de ez olyan éjfél körül már elmúlt. Megbeszéltük, hogy holnapután hazamegyünk, de azért legalább egy napot itt töltünk, hogy legyen valami jó a szülinapban is. A fiúk egy kicsit félre vonultak, én meg Mary beszélgetni kezdtünk.

- Beszéltetek már Erharddal arról, hogy bejöttök-e egymásnak? - Kérdezte Mary halkan.
- Hát... nem, de összemelegedtünk, és szerintem nem fontos beszélni róla, ha tudjuk a nélkül is.
- Hát, azért legalább hozd szóba. Vagy tudod mit? Te megkérdezhetnéd Dusánt, én meg beszélek Erharddal.
- Jó! Akkor beszélek vele, de nehogy valamit kavarj a hátam mögött!
- Dehogy! Nem vagyok olyan!
- Oké! De most már azért aludni kéne, elmúlt éjfél.

A szobában két francia ágy volt, és én nem tudtam, hogy ki-kivel fog aludni, aztán úgy alakult, hogy mindenki elaludta tv előtt. Hajnalban felébredtem, hogy csörög a telefon. Anya volt, és nem gondolt az időeltolódásra. Gyors elmondtam neki, hogy semmi gond, és holnapután megyünk haza, azaz holnap, mivel már hajnal van. Anya szerencsére hamar felfogta, hogy nem vagyok már dedós, és megnyugodott, hamar le is tudtam rakni a telefont.

Őrült szerelmek /1

Ez egy régebbi történetem, igazából a legjobb barátnőmmel írtam, a barátságunk, és egy temető ihlette a történetet. Ha van kedvetek megnézhetitek az ő blogját is :D Kerka néven találjátok =)

Egyébként azért ezt a történetet hozom, mert azzal amit most írok, egy kicsit el vagyok maradva... Bocsii *.* Remélem nem rossz :) Jó olvasást!

( Több részben lesz felrakva a történet, mert hosszabb... ) :D

Előszó

Sokáig nem hittünk a rémmesékben, és a kitalált históriákban. Anyánk elvált, dolgozónő, aki harcol a gyerekeiért, és próbál mindent megtenni, hogy kedvükre legyen. Apánk halála óta nem telt el 6 év sem, és már van nevelőapánk Kevin, aki menedzserként dolgozik, az ország legmenőbb cégénél, de anyánkra egy fityinget sem költ. Nem tudjuk, mit szeretnek egymásban, de szerelmükből már lett egy kis poronty is, Stella.
Mi az "édes"- mostoha tesók nagyon jó barátnők lettünk, és minden percünket együtt töltjük, még hasonlítunk is egymásra, mint egy ikerpár.
Az első osztályt apa nélkül kellett kezdenünk, és akkor a nagyi sietett anyánk segítségére, de a közép sulit már nélküle kell folytatnunk. Itt Amerika nyugati részén nem valami pörgős az élet, főleg, hogy a Queen Charlotte szigeteken lakunk, amióta anyánk megismerte Kevint. Itt nincs olyan nap, hogy ne essen legalább egy kicsit az eső, de ezt mi már megszoktuk...

A találkozás

Minden a temetőben kezdődött.  Egy gyöngéd bársonyos, de mégis munkától megterhelt kéz dobott vörös rózsát a sírra. Sírt, de alig halhatóan. Tán ő volt a legcsendesebb, de mégis ő volt a legjobban megtörve. Az anyánk volt, akit apánk halála is megtört, és most az anyját is el kellett veszítenie. Kevin a temetésen is csak 10 percre jelent meg, és annyit mondott anyánknak: Sajnálom! Valószínű megint összekaptak valamin, és Kevint csak a temetés enyhítette meg, és azt gondolta anyánknak jobb kedve lesz a pitiáner bocsánat kérésétől. A temetés véget ért, és anya elküldött minket vízért a virágoknak. A temetőben csak egy kút volt, a kripták közelében, és egyikünk sem ment volna oda egyedül. Amikor beléptünk a kripta udvarába, elcsodálkoztunk. Elbűvöltek minket a romok, pedig semmi szépet nem lehetett látni bennük. Tudtuk, hogy ide még vissza kell jönnünk, de nem a szülők kíséretében. Már vártak ránk, sokáig odavoltunk. Anya rögtön ránk rikácsolt:

- Hol a fenében járkáltatok ilyen sokáig? - Törölte meg a szemét.
- Anya... Mi csak a vízért mentünk. - Vágott közbe a testvérem.
- Segítséget kellett kérni a kúthoz.

Anyun nem látszott, hogy megnyugodott volna, de ezt talán a temetés rovására írhatnánk. Kevin jött a kocsival, hogy mehetünk haza. Anyát a temetés közben elejtett "sajnálom" nem enyhítette meg, és ráförmedt Kevinre:

- Miért nem vagy képes megértőbb lenni? Hol voltál az Anyám temetése alatt? - Ráncolta össze a homlokát anya.
- Drágám! Tudod... a sok munka. Valakinek meg kell keresnie a kenyérre valót!
- De te a családi pénzbe semmit nem adsz be! Ha már itt tartunk: Hova tűnik, az a rengetek pénz, amit...
- Elég! – Kiabáltam közbe. - Hagyjátok abba! Legalább ne itt a temetőben, elegünk van a sok vitából! Menjetek haza kettesben, én és Mary még itt maradunk egy kicsit. Otthon találkozunk!

Anyának eltűnt a homlokáról a ránc, és feltűnt egy kis mosoly, de az amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Odalépett hozzánk, és halkan súgta: - De azért nyolcra érjetek haza! Aztán puszit nyomott a homlokunkra, és a kék Opel elhajtott a temetőből.
Késő délután volt már, hat körül járt az óra. Maryvel elmentünk megint a kriptákhoz, és örültünk, hogy kis időre sikerült megszabadulni a szülőktől. Kicsit furdal a lelkünk, hogy a nagyi temetését használjuk fel erre a kis "játékra", de talán a nagyi járt közben, és intézte el, hogy maradhassunk. Kezdett sötétedni, a madarak csiripelése egyre jobban inkább visítanak hallatszott. Biztos csak a sötétség hatása, de eléggé félelmetes volt. Egyszer csak zajt halottunk. Mary erősen belém kapaszkodott, mint egy kis óvodás az anyukájába, amikor elválnak reggelente egymástól, de azért meg is bírom érteni, én is megijedtem. Nem tudom, talán a környezet teszi, de eluralkodott rajtunk a félelem. Hirtelen két furcsa alak jelent meg. Amikor előrébb jöttek a fénybe, láttuk a piás üvegeket, amik eléggé eltörtek, és gondolom ennek a zaját halhattuk az imént. Röhögést halottunk, ami nem olyan barátságos nevetés, vagy hahotázás, hanem mély, komoly, morgós röhögés volt. Az egyik férfi megszólalt: - Sziasztok! Erhard vagyok, ez itt a barátom Dusán. - és a mellette álló srácra bökött az ujjával. Nálunk idősebbnek tűntek, de ha leszámítjuk a piát, elég barátságosnak látszottak, és ha közelebbről megnéznénk őket, az ugrana be, hogy egy híres történetből jöttek, vagy filmből, mint a Narnia krónikái 2 hercege, vagy Shakespare Rómeója. Igaz, hogy a magasabb férfinak beárnyékolta a fa az arcát, de a hangjából ítélve nem nézhet ki valami rosszul. Furcsa, hogy elkalandoztunk, és azon jár az eszünk, hogy milyen jó pasik állnak velünk szembe, de elragadott a hév.

- Mit kerestek itt ilyen későn?- Mormolta Dusán.
- Hát... a nagyink temetésén voltunk, és vonzott minket a kripták furcsasága. - Mondta Mary, aki ekkor már elengedte a karomat, és kihúzta magát.
- Óóóó... Vagy úgy! Értem. - Mondta Erhard.
- És ismeritek a kripták rémtörténetét?- Kérdezte kíváncsi szemekkel az egyikőjük. Azt nem tudtuk eldönteni melyik, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Akár ikrek is lehettek volna. Mintha tetszett volna nekik a határozottságunk, amikor rávágtuk, hogy nem félünk semmilyen rémtörténettől.
- Szóval, akkor nem ismeritek?- Kérdezte Dusán... - azt hiszem.
- Nem. - Vágta rá Mary gyorsan.
- Sarah és Jane ugyan úgy egy temetésen voltak itt, mint ti. Ugyan úgy vonzotta őket a kripta. - Kezdte mesélni Erhard.
- Talán szerették a csontokat, és meg akartak szerezni valamennyit. - Vágott közbe Dusán.
- Maradj már te bolond! Tartogasd meg az idióta megjegyzéseidet magadnak! - Hordta le Erhard a barátját.

Mary közben vetett rám pár kérdező pillantást, mintha valami szokatlant látna rajtam. Talán az érdekelte volna, hogy miért vágok olyan képet, mint aki hülyék között érzi magát.

- Folytatod a történetet? - Kérdeztem meg Erhardot, hogy ne legyen csend.
- Persze! Szóval: Sarah és Jane, a temetés után idejöttek a kriptához, találtak egy könyvet, és elkezdték felolvasni. Az rejtély, hogy utána hogy kerültek haza, de az bizonyos, hogy az eset után eltelt 12 nap mindig történt velük valami, ami nem hagyta nyugodni lelküket. A 13. napon Janere holtan találtak, és a nyomok arra utaltak, hogy öngyilkos lett, Sarah pedig diliházba került, ahonnan kétszer is megpróbált megszökni, mind a két kísérlet majdnem az életébe került. Végül, ha jól tudom, még ma is a gyogyóban tartják fogva őt, a többiektől állandóan elzárva.

Másnap reggel nem emlékeztünk rá, hogy hogyan kerültünk haza, de a rémtörténet tisztán a fejünkben volt, és Sarah és Jane hazatérése is rejtély volt. De egy valami nem stimmel: Mi nem találtunk, legalábbis nem is kerestünk könyvet, így nem is tudtunk felolvasni belőle. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. Kopp –Kopp - Kopp...

- Szabad! - Mondta Mary, kicsit meglepődve. Anya nyitott be, és amikor rám nézett, már tudtam, hogy beszélgetni akar.
- Este... - Anya a szavakat kereste. - Kikkel jöttetek haza? És merre jártatok, mit csináltatok? Mert, hogy nem abban az időpontban jöttetek, amibe megállapodtunk, az biztos. De ez még hagyján... , de hogy hulla részeg fiúkkal jöttök haza, az már mindennek a teteje. - Anya nagyot sóhajtott.
- Anyu, figyelj! – Mondtam kicsit emelt hangon.
- Hallgatlak Elizabeth Belyzel!
- Mi nem emlékezünk semmire, csak hogy a két fiú... a temetőben leszólított, vagyis elkezdett velünk beszélni. Normálisak voltak, csak ránk akartak ijeszteni, egy rémtörténettel.
Anya közbevágott: - Rémtörténettel?! Én egész másképp láttam a helyzetet, hogy őszinte legyek. Azt hittem, hogy van olyan bizalom köztünk, hogy elmondjátok, ha van barátotok. Ezt itt még nem fejeztem be, de most menjetek a suliba, mert elkéstek.
- De any...
- Semmi DE! Nyomás, amíg nem gondolom meg magam, és nem kaptok valami büntetést!
- Igen anya!

Esett az eső, de amire leértünk a lépcsőn, már csak a tócsákból lehetett erre következtetni. A suli másnap szokásosan telt, mondjuk, lehet, hogy most unalmasabb volt Mr.Vans biológia és matek órája, amin rendszerint a matekot a bioszhoz hasonlítja.
A szünetben egy ismerős hangot hallottam, ami a nevemet suttogta.

-Elizabeth! Elizabeth! - Ismételgette.
- Ki szórakozik? - Kérdeztem, majd hirtelen eszembe jutott Erhard. – Erhard? Kérdeztem, remélve, hogy tényleg ő az, a férfi, aki mintha egy film főhőse lenne.
És akkor hirtelen elém ugrott. - Igen én vagyok!- Kiáltotta egy nagy vigyorral az arcán.
- Megijesztettél! - Mondtam kicsit riadtan. Most már tisztán láttam az arcát, és tényleg elég férfias, bár van egy afféle kisfiús beütése.
- Hogy kerültünk tegnap Maryvel haza? És anyámnak mit mondtatok?
- Hazavittünk, mert elaludtatok. Anyádnak nem mondtunk semmit. Nyugodj meg Ella!
- Honnan tudod, hogy így szoktak hívni? És honnan tudtad, hogy hol lakunk?

De ebben a pillanatban már el is tűnt a szemem elől Erhard. Ekkor az ápolónő jött nagy sietséggel. Mondta, hogy Mary a gyengélkedőn van, és engem hív. Én siettem, ahogy csak bírtam.

- Mi baj? Mi történt? - Kérdeztem meglepődve. Mary fájdalommal gyötört arcára kiült a rémület.
-A szertárban... Valaki elkezdte mondogatni a nevemet, aztán.. aztán hirtelen sötét lett, és valaki felkapott, és elkezdett velem szaladgálni. Aztán egyszer csak a gyengélkedő előtti folyosón találtam magam.

Nagy-nehezen megnyugtattam Maryt, és elindultunk haza, de előtte megkért, hogy erről az egészről ne szóljunk anyunak. Hazafelé találkoztunk Dusánnal, és Erharddal, és elkezdtünk beszélgetni. Elmondták, hogy a történet, amit meséltek, valójában megtörtént, és senki sem tudja mi történt igazából Janenel. Észrevettem, hogy miközben hazafelé tartottunk, én Erharddal, Mary pedig Dusánnal, eléggé összemelegedtünk. Megtudtuk, hogy ők valójában most végzősök, és már régóta figyelnek minket. Amikor az úttesten mentünk át, hirtelen befordult egy busz, és majdnem elcsapott, de valaki elrántott. Erhard volt, a teste kecsesen mozgott, és a hangja is bájos volt. Én azt hittem, hogy itt a vég, de amikor megláttam Erhard gyönyörű kék szemét, akkor tudtam, hogy még élek, és élni fogok. Utána ránéztem Maryre. Ő a rémülettől elsápadt, de megnyugtattam, hogy jól vagyok. Amikor hazaértünk mindketten néma csendben a szobánkba mentünk. Anya még dolgozott, ilyenkor éjszakázik, és csak reggel ér haza. Csak ketten vagyunk, Kevin elutazott valahova külföldre.
Megszólalt a telefon, de amikor felvettem nem szólt bele senki. Csak valami vékony visító hangot lehetett hallani, ami olyan volt, mint amikor a tányéron csikorgatják a villát, csak jóval élesebb. Elgondolkodtam, de Mary szólt, hogy Stelláért, a húgomért, akiről már el is feledkeztem el kell menni az oviba. Mary felajánlotta, hogy elmegy érte, de én nem mertem egyedül elengedni. Együtt mentünk érte, és útközben én nagyon elgondolkodtam. 13 nap, minden nap valami félelem, és a lelkük nem maradt nyugodt... Minden összeállt. Mi ugyan úgy jártunk, mint Jane és Sarah, de mégsem stimmel, mi nem olvastunk semmilyen könyvet, és nem is fogunk, soha többet a temető közelébe nem megyek, és ügyelek, hogy Mary se mehessen.